Harmati Gábor: Utasellátó 60 (Budapest, 2009)

Itt kábé egy évig voltam. Megismertem az állóüzemeket, meg a központot, hogy milyen hülyék dolgoznak ott. Az Utas kivált a MÁV-ból, aztán a MÁV decentralizálta a teherfuvarozást, és az Utas ott maradt szállítójármű nélkül... Becsomagolják a banánt, és ott rohad öt napja, nem viszi el senki - taxival nem szabad, ahhoz külön igazgatói engedély kell, az emberek kint ölték egymást egy fürt banánért, nálunk meg állt öt mázsa. Nem értettem, hogy lehetnek felnőtt emberek ilyen hülyék. Az áru általában úgy menekült meg, hogy az öreg fölhívta a MÁV-kórházi büfé vezetőjét, Karsai Etukát, ő meg telefonált a MÁV-kórház igazgatójának, aki kiküldte az igazgatói Volgát. A banánt egy óra alatt eladták a betegeknek, az orvosoknak meg a nővéreknek. Ennyi. Ez után mozgóárus lettem a Keletiben. Ott túljelentkezés volt mindig, de egyszer beütött a krach. Mivel úgy megnőtt a forgalom, hogy a jutalék elvitte a bérfejlesztésre szánt összeget, kitalálta a vállalatvezetés, hogy lecsökkentik a mozgóárusok jutalékkulcsát. Erre az árusok elmentek betegállományba. Közel száz ember: Keleti, Nyugati, Déli, Kelenföld... Mindnek volt is tényleg valami baja, akkora kocsikkal dolgoztak, mint két íróasztal, iszonyatos körülmények között. Majdnem olyan volt ez, mint egy sztrájk. 1970 augusztus l-jén kerültem a Keletibe. Már csináltak korszerű alumíniumbódékat, de még nem adták át. Bent voltam egy kaszniban, igaz, nem volt fűtése, de bent, és ott árusítgattam: édességet, cukrászárut, gyümölcsöt, dohányneműt. Bazár nem volt. Ajándéktárgy jó lett volna pedig, mert a csarnok oldalában voltam, onnan indult az Orient-expressz, az utasok költötték volna a maradék forintjukat, de már nem mertek messze távolodni a vonattól. Volt a rémes Tavaszi drazsé, papírdoboz kocsisor, műanyag alvázzal. A polc legtetejére raktam, felnőtt ember oda nem néz, de a gyerek, aki nem érte föl az ablakot, fölnézett, és semmi mást nem látott, csak ezt. 9 forint volt egy kocsi, marha drága, de majdnem minden nap eladtam az egész vonatot: ez a bukaresti háló, ez a paklikocsi, ez megy Párizsig... Végigraktam a pultot, hosszabb lett mint az igazi vonat, az apák prüszköltek, hogy hagyjam már abba - kaptam érte egy százast. Este a Saxonia indult, rengeteg fiatal ment az NDK-ba, mindenki kért egy zacskó Duna-kavicsot. Nekik elkezdtem kartonszám árulni a cukorkát, akkor még nem voltak diszkontok, halandó ember nem is látott árut nagy tételben, kartonban... 1971 februárjától lettem leltározó ellenőr. Ehhez belső vizsga kellett. A Veress Pálné utca 22-ben, a központi épület mellett volt az irodánk. Kaptunk egy nagy aktatáskát, menetrendet, leltározási szabályzatot, a többi a mi dolgunk volt. Például hogy kerítsünk jó indigót. Jó vastagok voltak a leltárívek, 3-4 példányban kellett írni... A Bécsből szerzett indigó egy évig is kitartott, a magyarra, ha egyszer írtál, ott többé nem fogott. Hétfőn bementünk, leadtuk az előző heti munkát, akkor volt egy kis szabad időnk, olykor valami pártoktatás, aztán kaptál egy fekvő A4-es lapot, amire a csoportvezető felírta, hová kell menni, meg a leltár jellegét: átadó, éwégi vagyonmegállapító vagy ellenőrző. Ez utóbbi titkos, úgynevezett „lecsapó" volt. Beállítottál a boltba, mint az apehos most, mutattad az igazolványodat, a vendégeknek mondtuk, hogy köszönjük, anyánk