Kiss Imre: Szódavíz, egy magyar kultuszital, Szikvíz ipartörténeti album (Budapest, 2008)

Hálás megemlékezés Grateful commemoration az államtól nem kaptunk telephelyet. Töltőgépet, üvegeket (10 darabot) a barátok és az ismerősök adtak össze. Tél volt, amikor édesapámmal kettesben lebetonoztuk a műhelyt. Olyan hidegben rakta össze a töltőgépet, hogy a keze ráfagyott az alkatrészekre. De a reménytelenség után erőt adott az újraindulás lehetősége. Rajzpapírra írtuk ki, hogy itt szódás üzem van. Szánkón húztuk az egyetlen szódásládánkat a közeli házakhoz, és benn az udvaron kiabáltuk: »ltt a szódás, szódavizet vegyenek!« Eleinte furcsán nézegettek minket, azt hitték koldulunk, de szép lassan kialakult a vevőkörünk. Innen is-onnan is kaptunk még üvegeket, majd vettünk részletre egy villanymotort is, mert eleinte kézzel hajtottuk a töltőgépet. " És most kiugrunk Kispestre. Olasz Géza, akinek a századik születésnapján, 2003-ban, emléktáblát avattak a ház falán, melyben üzeme legutóbb működött, szintén 1954-ben kezdhette újra az ipart a margitszigeti ásványvíztöltő állami vállalatnál lehúzott raktárosi évek után. O is a vendéglősök jóvoltából összejött üvegek triciklin történt széthordásával alapozta meg újfent a kispesti közönség számára alapvető szolgáltatást. Két évvel később már lovas kocsival „terítette at the stately owned soda water filling company on the Margaret island during the era when Mátyás Rákosi was the party leader. It was the tavern keepers again, whose generosity supplied him, too, with bottles which he loaded on his carrier-tricycle and revived the door-to-door delivery of soda water, as a service of basic importance, to the citizens living in Kispest. Two years later, however, a horsepulled cart helped him with ^distribution", disregarding the threat caused by the Russian tanks in the streets. Eloquent evidence for this is a statement written on a blank sheet of paper from an exercise-book saying: he served the citizens „throughout the revolution, and even in the hardest times". Uncle Géza, like many of his companions, was a „oneperson institution", who personally knew all his customers, and, in addition to soda water, he supplied encouraging words, advice an wisdom in humorous form to all those who needed them. He did not need to make any steps to get a commemorative plaque, unlike his predecessor in the trade, Lajos Millacher, who at the turn of the century left 20.000 forints to the town asking them to erect a fountain bearing his name and his portrait. What Uncle Géza did guaranteed that after-ages will not forget his name. However, we should accept the fact that not every single person that righteously held his ground can have a commemorative plaque, by either continuing this severalgeneration trade or as a fresh-new entrepreneur joined the trade - due to necessitation or a simple adventurousness. Leaving the scene in the capital, now we can read about how Antal Hódos, the Master of Ceremonies of the Soda Makers' Knightly Order of Ányos Jedlik, became a seltzer man - one of the best ones: