Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

A kincs nyilvánosság nagyobb alapítási hullámai, szerkezetmódosulásai sosem kötődlek a nagypolitika nevezetes eseményeihez, mindig a saját törvényeiket követték. Ezt tapasztalhattuk meg életünk legutóbbi nagy változása, 1989 kapcsán is. Sokan voltunk kezdettől, akik évekig hiába vártunk, nyílnak-e végre új, élhető kávés helyek, ne adj' Isten akad-e valaki, aki valamelyik regi nagykávéhazunk újraindításába fogna! Ám nagyon sokáig semmi nem törtem, csak a lehasznált presszók zártak be vagy alakultak át egymás után. Bodor Ferenc Pesti presszók című 1992-es kötete a maga idejében egy pillanatra úgy tűnhetett, mintha e presszók bédekkeré lenne, am hamar kitűnt, hogy a hosszura nyúlt szocialista presszókorszak szellemi búcsúintése csupán. És mondom, semmi, nagyon sokáig semmi nem történt. Még az 1990-es évek közepén is egy kézen meg tudtuk számolni a helyeket, ahová egyáltalán menni lehetett, az esték pedig olyan kietlenek voltak, mintha háború lett volna es elsötétítés. Azután lassan elkezdtek helyek nyílni itt-ott, ám olykor be is csuktak hamar, mint például a Párisi közbeii kitűnő Artista, reményeink helye, a sokáig Eötvös Klubként működött Central pedig az évezred végén megjárta a poklot, játékautomata-barlang lett belőle. Az, hogy itt egy új kávés alapítási hullám bátortalan kezdőlökéseinek vagyunk a szemtanúi, csak úgy 1998 kórul vált világossá, a ma létező helyek döntő többsége pedig már a harmadik évezredben nyitotta meg ajtait. így érkezünk el a 2004-es évig, amikor a már említett budapesti kávés bédekker napvilágot láthatott. Nem ismétlem el in, amit annak a kötetnek a bevezetőjében az új alapítási hullám sajátságairól és helyeiről leírtam, annál is kevésbé, mert az azóta megnyílt helyek nem módosították érdemben az ou felvázolt tipológiát - talán a pláza-cafék előretörése szembetűnő -, s még az előrejelzések is nagyrészt helyesnek bizonyultak. A változások sebességél mindamellett jól mutálja, hogy az ou leirt ötven helyből ma, nem egészen két év múltán, öt áll üresen, vagy üzemel más néven, további ölöt pedig kissé átalakítónak. Még nagyobb arányúak az elmozdulások az összességben, a már ott és akkor sem teljes kötet végi indexben felsorolt helyeket illetően. Ma a számuk mar bőségesen meghaladja a fel ezret. A valamelyest megnövekedett távlat lehetőséget nyújt ugyanakkor arra. hogy a kávés nyilvánosságban immár egy szűk évtizede zajló új alapítási hullámról néhány értékelő megjegyzést tegyünk, és papírra vessük várakozásainkat. Először is elmondhatjuk, hogy az áttörés megtörtént - s nem csupán Budapesten, de az egész országban, sőt az utódállamok magyar lakta városaiban is. Az űj kávés helyek döntő része megvétellé a lábát a városban, s életképességük még ezen a szűk, válságból válságba sodródó piacon is biztosnak mondható. Mára így megnyugvásunkra értelmetlenek lennének, s ezért löl sem merülnek a kávéház szükségességét és a nagy történelmi szünet utáni életlehetőségeit fi 1 LllO Viliik, amelyekbe az 1990-es évtized első két harmadában bőséggel volt alkalmunk belebonyolódni. Kávéházaink, eaféink, kávézóink gazdasági értelemben persze nem válthattak szabadjegyet a jövőbe, am intézménytípusként való fölszámolódásuk ma és a belátható jövőben csak egy ú]abb kollektivista kataklizma árán volna lehetséges, amelynek politikai képviselete a klinikailag indokolható minimumra esett vissza. Az örvendetes változás a nyelvben is rehabilitálta a hosszú időre kiesett kávés fogalmakat. A kávéház sző újra közkeletűvé leli, s múltba tekintő, nosztalgikus jelentésárnyalatai elhalványullak a jelen idejű jelölő funkció mellett. Ma már szociológiailag vegyes összetételű, tetszőleges korú társaságban is derűt arató biztonsággal mesélhetjük el Wilhelm Droste 1982-es esetéi, amikor a vonaton az országba belépni szándékozván csinos bajba