Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

hozta magát a foglalkozása megnevezésével. A határőrök a „kávés" szót hallván azt hitték, gúnyolódik velük, hiszen bárki lelöttyentheti magát - mint Alfonzó abban a remek reklámban! -, s így az inge vagy a nadrágja lehet kávés, ám a foglalkozása semmiképp sem. Igaz, nincsenek és soha nem lesznek már kasszírnőink, kávénénikéink, kenyereslányaink, újságos, szivaros vagy levélhordó fiúink, vannak viszont baristáink. A jelen írás címét adó mondatfoszlány szép példája a kávés fogalomkincs nyelvbe való visszaépülésének. Az l-es villamoson kaptam el a múlt héten kél harminc körüli férfi amúgy korántsem kultúrtörténeti jellegű beszélgetéséből. Budapest a maga jó félezer különféle kávés helyével ma újra eleven város, nyüzsgő kávés támaszpont. Ismét a kávéházak városa, szaladna ki mindjárt könnyen a szánkon. Ha így esne, kicsit azért facsarni tanácsos a nyelvünkön, s mondjuk inkább: a kávézók városa. Jól látható ugyanis, hogy a kávés nyilvánosság mai összetétele rendkívül tagolt - épp e tagoltság bemutalása a jelen kiállítás egyik fő célja! -, s jól látható ezen belül az is, hogy megmaradt, felújított vagy újranyitott régi típusú (nagy)kávéház csak mutatóba van jelen a különféle altípusok palettáján. (A szöveg írásakor legújabb közülük az Andrássy út 20. alá - a régi Windsor, Róma és más nevű kávéházak helyére - települt, s az egykori tér belsőépítészeti újraálmodását tekintve példaértékű Café Callas!) Van azután egy elmaradhatatlan közös vonása mindama régi és új helyeknek, amelyek e nagykávéházi hagyomány örököseinek tekinihetőek. Kivétel nélkül teljes éttermi funkciót is betöltő café restaurantok, s még véletlenül sem akad köztük olyan, amelyik csak a kávézásra és a hagyományos kávéházi hideg és meleg ételek szűk körére szorítkozva folytatná üzemmenetét. Márpedig mégiscsak ez a fajta kávéház minősíthető a szó történeti értelmében alaptípusnak, ez - vagy a café restaurant-nak ez a vendégtérben és/vagy napszak szerint elkülönülő arca! - volt a múlt századfordulón és visszaszorulófélben ugyan, de még a két világháború közt is „a" kávéház. Senki nem merte még (nagy)kávéházi térben kipróbálni a mai kávésok közül, hogy mire menne pusztán kávékkal és a hagyományos kávéházi italkínálattal, hidegtállal, lágy tojással és rántottakkal. Én hiszek benne, hogy a siker esélyével lehetne próbálkozni vele, számos bécsi törzshelyemen legalábbis láthatólag jól bevált. Addig azonban tény marad, hogy a kávés lelkület fő hordozói ma Budapesten a közepes és kis méretű, grillkonyhát vagy azt sem tartó kávézók, és - ha hangot adhatok személyes vonzalmamnak -, a slamposan gyönyörű, mindenek lelett szerethető, egyetlen megmaradt igazi presszónk, az 1962 óta nagyjából változatlanul szolgáló Bambi. Végezetül e helyt is felhívom a figyelmet az új korszak egyik fő hiányosságára. Szemben sok más (fél)halottaiból föltámadt szakmával, amelyek sokszor már évekkel ezelőtt újra létrehozták ipartestületüket, Budapest mai kávésai közt az erre irányuló szándék jeleit sem tapasztalni. Igaz, a mai idők kávés helyei - láttuk - vagy akár csak a magukat kávéháznak, cafénak vagy kávézónak nevező helyek túlságosan sokfélék ahhoz, hogy a régi kávéházak módjára egységes iparjogi szabályozás alá lehetne vonni őket. Az is nyilvánvaló, hogy az új szakmai érdekvédelmi szervezet sem alakulhatna meg és működhetne a régi nag)' tekintélyű kávés ipartestület mintájára. Ám mindenképp nagy szükség lenne rá. Ha maris nem elég számosak, hát csak sokasodni fognak azok a helyzetek, amelyekkel szemben a hatósági erőfölénynek kitett egyesek érdekérvényesítő képessége csekély, ám egy erős szakmai érdekképviseleti szervezet elérhet valamit. A Budapesti Kávésok Ipartestületének története bőséges példatára az idevonatkozó bizonyítékoknak. A szervezet az igen hatékony érdekvédelmen túl a kávésság társadalmi rangjának szimbolikus megjelenítője is volt. Ma is megadná a város számára oly fontos, ismét alakulófélben levő réteg számára ezt a rangot.