Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)

Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század elején

Petneki Áron A MAGYARORSZÁGI GYÓGYFÜRDŐK IDEGENFORGALMA ÉS VENDÉGLÁTÁSA A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN ÉS A XIX. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN Magyarország évezredek óta ismert gyógyvizeinek történetével balneológiai, orvosi szempontból már sokan foglalkoztak.

1 Az egyes gyógyhelyek helytörténeti monográfiái elsősorban eseménytörténeti adataikkal tűntek ki. Foglalkoztak már a fürdők urbanizációs hatásával is: kiváló példa erre az a háromkötetes monográfia, amely nyomon követi, miként lett Budapest fürdőváros.

2 A hévízek idegenforgalomtörténeti jelentőségét azonban eddig többnyire csak nagyobb munkák részeként méltatták. Érdemes tehát közelebbről megvizsgálni: miért, milyen történeti, társadalmi és gazdasági körülmények között alakulnak ki a gyógyfürdők, mint idegenforgalmi központok? Mit keres és mit talál itt a XVIII-XIX. századi vendég, mikor és milyen körülmények között tölti el üdülésének idejét? Nem véletlenül választottam a II. József uralkodásának kezdetétől az 1848. évi forradalomig teijedő korszakot vizsgálataim tárgyául. Való igaz, hogy a magyarországi hévizeket már jóval a tárgyalt időszak előtt igen sokan felkeresték, azonban a rendszeres, már államilag is szabályozott gyógyfürdőügy és gyógy-idegenforgalom a józsefi felvilágosult abszolutizmus korszakában kezdődött meg hazánkban. A XVIII. századi természettudományos kutatások kiterjedtek Magyarország már korábban is ismert, sőt korábban is leírt gyógyvizeinek részletes analízisére. Először Mária Terézia rendelte el a hazai gyógyvízforrások részletes felmérését, azonban tulajdonképpeni hasznosításukkal már fia, József foglalkozott. A császár érdeklődése minden olyan dologra kiterjedt, amitől birodalmajólétét, felvirágoztatását remélte. A salus publica nála talán nem csupán a közjót, hanem — némi átértelmezéssel — az alattvalók jólétét, tehát egészségét is jelenthette. Ugyanakkor egy olyan természeti kincs, mint a gyógyvíz, az adott hely föllendüléséhez, s az ottani lakosok rendszeres foglalkoztatásához vezethetett, a gyógyvízárusítás pedig a kereskedelmi forgalmat növelhette. Voltak olyan fürdők is, mint a XVIII. században már közismert Mehádia, amelyek katonai kezelésben lévén, katonaorvosi szempontból is szerepet játszhattak. Mindez együttvéve is motiválhatta a császárt, hogy behatóbban foglalkozzék a gyógyfürdők ügyével, s utasította a Helytartótanácsot, hogy Mária Terézia korához képest most a fürdőügyi rendeletek sokszorosát adja ki.

3 A XVIII. század végén még elsősorban valóban a gyógyulást keresők jártak a gyógyvizek mellé. A XIX. század elejére azonban újfajta idegenforgalmi mobilitás indult meg hazánkban: egy-egy üdülőhelyet már nem kizárólag egészségügyi szempontok miatt kerestek fel. Hozzájárult ehhez a napóleoni háborúk okozta gazdasági fellendülés, az, hogy a nemesség egy részének - éppen anyagi jóléte erősödésével - már ne kelljen nyári dologidőben otthon, birtokán tartózkodnia, s lassan, fokozatosan egy polgárosultabb életformát tudjon magának kialakítani. Hoz146