Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)
Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század elején
zájárult ehhez a hazai turizmushoz az is, hogy gyógyfürdőink általában jóval olcsóbbak voltak, mint akár az osztrák birodalom más országaiban levők, nem is beszélve a nyugat-európaiakról. Ez az olcsóság azonban már korántsem volt egyértelmű pozitívum: nemegyszer a gazdasági elmaradottságot, s ezzel párhuzamosan a szolgáltatások alacsony színvonalát is jelentette. A magyarországi gyógyfürdők fejlődésének talán a legtöbb nehézséget a feudális megkötöttségek okozták. A fürdőhelyek és környékük legtöbbje magántulajdonban volt, s csak a mindenkori tulajdonostól függött, milyen mértékben használják ki. Ha csak egy intézmény (pl. a kamara, vagy egy apátság), vagy csak egy család tulajdonában maradt a gyógyhely, akkor még aránylag könnyű volt a helyzet. Ha azonban közbirtokosság gyakorolta a fennhatóságot, mindig akadtak nehézségek valaki részéről. Ujfalvy Sándor 1843ból beszéli el az alábbiakat: „Az előpataki fürdői intézet elrendezése körül akkor sok hijányok és fogyatkozások voltak, de a miket azóta sokat javítottak. És itt szerényen bevallom, hogy az én minden alkalommal megújított gáncsoskodásom, csípős észrevételeim veték meg alapját. Egyebek között addig zsimbeltem, míg birtokosi gyűlésre bírhatám az illetőket, hogy ha már nem a fürdő vendégek kényelméért, avagy csak önérdekből saját hasznukért intézkedjenek. A birtokosi gyűlésen közkívánatra a tollvitelt elvállaltam. A székely ember szokott akadékossága felmerülései között utóbb mégis némely korszerű, hasznos intézkedések hozattak: a mik a parlagban levő borkút s fürdő felvirágzásának alapját vetették meg." 4 A gyógyforrás akár világi (pl. Pöstyén), akár egyházi (pl. Füred, Toplica), vagy akárcsak városi (pl. Bártfa), sőt koronatulajdon (pl. Ránk) volt, sohasem a tulajdonos irányította közvetlenül a fürdőéletet, s az ottani idegenforgalmat, hanem bérbe adta a területet. Ezzel elhárította magáról az esetleges kockázatot, ugyanakkor nem volt mindig túlságosan érdekelve a nagyarányú fejlesztésben - hiszen a bérleti díj többé-kevésbé biztos, nagyjából állandó jövedelmet biztosított. (Kivételt képezett Balatonfüred, ahol korszakunk vége felé, 1835-ben saját fürdőfelügyelő kinevezésével az apátság maga vette át a fürdőhely irányítását ,) 4' A A bérlő már korántsem volt ilyen jó helyzetben. A földesúrral kötött szerződés nagyon sokszor korlátozta, pl. nem emelhette az árakat, elsősorban a szállásdíjat. így azután jövedelmét máshonnan kellett kiegészítenie, hogy nyerjen is valamit az üzleten. Éppen ezért, ahol tudott, igyekezett a komfortból is lefaragni. A selmeci bányakamara tulajdonát képező Szklenófürdőn pl. a XIX. század harmincas éveiben igen olcsó szobaárak voltak, amelyeket a bérlő a tulajdonos beleegyezése nélkül nem korrigálhatott, viszont a vendégek arra panaszkodtak, hogy a fürdőszobákhoz semmiféle vetkőzőhelyiség nem tartozik, ami másutt az üdülők kényelmét szolgálta. 5 A bérlő labilis helyzetét fokozta az is, hogy már II. József megtiltotta a fürdőhelyeken az egyedárúságot, a visszaélések megszüntetésére és az egészségesebb forgalom érdekében. 6 így a nagyobb fürdőhelyeken már nem csupán egy fogadó működött, s a kereskedelemben is megjelent a konkurrencia. Igaz ugyan, hogy az a pezsgő kereskedés, amelyet pl. a József kori fürdőügyi tervezetek Füred esetében elképzeltek, már csak jóval későbbi időben valósult meg. A nagyarányú kereskedelmi forgalom hiánya más szempontból is befolyásolta a színvonalat: a bérlő a fogadók felszereléséhez szükséges tárgyak bevásárlásakor vagy pótlásakor korántsem tudott megfelelő szintű kínálatból választani. A magyarországi gyógyfürdők közönsége a tárgyalt korszakban jobbadán a határokon belülről érkezett. Ha nem volt magyarországi illetőségű, akkor is inkább csak a Habsburgbirodalom más részeiről jött. A nyugat-európai utazó ekkor még igencsak ritkaságnak 147
