Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)
Falvy Zoltán: A vendéglátás zenéje Magyarországon a XVIII–XIX. században
ket énekhangra szerzett hangszerkísérettel, lírai, esetleg „drámai" szövegekkel. Az alaphangszer ezekben az esetekben rendszerint a lant. vagy a gitár volt. A XVII. és XVIII. század fordulóján az asztali zene olyan nagy divat volt, olyan általánosan elterjedt szokás volt, hogy még az addig csak gregorián zenét művelő kolostorokba is befogadták. 1706-ból származik a csehországi Ossegg ciszter-kolostorának a könyvtári katalógusa, címe: Catalogue musicalium. Ebben a „Taffel Music" címszó alatt igen változatos témájú kottákat találunk. Vannak közöttük egyszerűbb vidám és tréfás dalok. de vannak igényes előadást kívánó balettek, zenekari szonáták és nyitányok is. Az asztali zene fogalma alatt a XVII—XVIII. századokban zenekari szviteket és quodlibeteket értettek, mint látni fogjuk, Magyarországról is bőven akad rá példa. Európában olyan természetes szokás volt, hogy még Beethoven is írt asztali zenét, 22 éves korában, a bonni őrgróf számára, egy fúvósötöst. Néhány XVII—XVIII. századi nevezetes gyűjtemény: J. rí. Schein — Banchetto musicale (1617); Th. Simpson — Taffel Consort (1621); Posch — Musicalische Tafelfreudt (1624); Renser —• Musicalische Taffelerlustigung (1668); G. Ph. Telemann — Musique de Table (1733); V. Rathgeber •— Ohren-vergnügendes und Gemüth-ergötzendes Tafel —Confect (1733): G. J. Werner — Zwey neue und extra lustige musicalische Tafel-Stücke (1750). Magyarországon bizonyos áttételekkel, kisebb jelentőségű szerzőkkel, vagy éppen névtelen kompozíciókkal, de sok tekintetben hasonlóan alakult ki a vendéglátás zenéje. Először kollektív körülmények között, közös étkezések keretében szólalt meg a közös ének. De már az egészen korai időkben jelen volt a hangszer is a lakomáknál. A fejedelmi, főúri udvarokban a további századok során önállósult a zene, vagyis nem az étkezésen résztvevők zenéltek, hanem külön muzsikusok szolgáltatták a zenét, külön zenekarokat — kisebb, nagyobb együtteseket alkalmaztak, mígnem kialakult az a gyakorlat, hogy a szolgáltató zenét a cigányzenészek adták, ritkán a saját muzsikájukat, sokkal inkább a mindenkori „divatos" zenét játszották. A vendéglátóipar nagy történetírói, nagy monografikus összefoglalásai az ipartörténet mellett nem tértek ki az ipartörténettel összefüggő zene vizsgálatára, csak ahol kellett, érintették a kérdést. Így sok vonatkozást találunk a Ballai Károly szerkesztette „A magyar vendéglátóipar története" c. munkában (Budapest 1943). továbbá Bevilaqua Borsody Béla és Mazsáry Béla által közreadott kétkötetes munkában: ,,Pest-Budai kávéházak" címmel jelent meg (Budapest 1935). Hasonlóan az előbbiekhez, néhány zenei vonatkozást megemlít a Venesz József és Gundel Ferenc által írt tankönyvpótló jegyzet „A vendéglátóipari tevékenység szervezése és módszerei" címmel (Budapest 1963). * A „modern" vendéglátóipar zeneszolgáltatási formáinak kialakulása a XVII. század végén, a XVIII. század elején indul meg. Pesten és Budán a török kiűzése után sorra alakultak a vendégfogadók. Budán a vízivárosi „Arany Sas" és a „Fehér Kereszt", a fő-utcai „Arany Hajó" és ..Három Nyúl" c. vendéglők már a XVII. század végén működtek. Pesten hét fogadó volt, a „Fehér Hajó", az „Arany Horgony", az „Arany Sas", a „Fekete Sas", a „Fehér Rózsa", a „Fehér Ló" és a „Fehér Ökör". Az ipartör8* 94