Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)

Falvy Zoltán: A vendéglátás zenéje Magyarországon a XVIII–XIX. században

FALVY ZOLTÁN A VENDÉGLÁTÁS ZENÉJE MAGYARORSZÁGON A XVII—XIX. SZAZADBAN A vendéglátás elképzelhetetlen volt zene nélkül a különböző történelmi korszakokban és elképzelhetetlen ma is a legegyszerűbb házi vendéglátásoktól a nagyszabású nyilvános vendéglátóipari szolgáltatásokig. Egyszerű étkezések, nagyszabású ünnepi lakomák, szerény falusi kocsmák és gazdag főúri rezidenciák egyaránt éltek a zene hangulatkeltő, hangulatfokozó segítségével. Mindössze a zenét szolgáltatók száma és az előadott darabok faja változott az idő változásával, a társadalmi rendszerek változásával együtt. A zenetörténet már a középkorból ismer dokumentumokat a „Musica convivalis"-ra. Heinrich von Veldeken-tői való a következő idézet, a XII. századból: „Du si du gesäten, ende gedrunken ende geaten, . . . du was spil ende sanc". A renaissance idején és a barokk korszakban az étkezés a zenélési lehetőség egyik legfontosabb alkalma. E. N. Ammerbach, a nagy német zeneteoretikus, egy tabulatúrás rendszer kidolgozója 1571-ben azt írja, hogy az asztali zene szolgáltatta az étkezéseknél a Fröhlichkeit"-et, J. H. Schein (1617) szerint pedig az „ergötzlichkeit"et ; vagyis úgy emlékeznek meg a zenéről, mint az étkezéshez elmaradhatatlan, jó, emelkedett hangulat legfontosabb megalapozó eleméről. A főúri életben ekkor az asztali zenének meglehetősen önálló szerepe volt; sokfelé alkalmaztak önállóan zenészeket, zenekarokat; a szerényebb polgár-körökben, a városok életében csak bankettek, vagy közös mulatságok keretében volt komolyabb asztali muzsika, miután az otthoni étkezések előtt és után hangszer nélküli egyházi népénekeket énekeltek. Az asztali zenét a városokban, polgárházakban a „Stadtpfeifer", a városi trombitás, sípos, esetleg az orgonista vagy egy lantművész szólaltatta meg. Mind a főúri udvartartásoknál, mind a városoknál alkalmazott trombitásoknak egyaránt kötelességei közé tartoztak az étkezéseknél és mulatságoknál való „fújás", vagyis muzsikálás. A XVIII. században kötött szerződési okmányokban a karmesterek kötelességei közé tartozott az étkezési zene-szolgáltatás. Például a nagy zeneszerző, Georg Philipp Telemann, akitől csaknem 1000 zeneművet ismerünk, amikor Frankfurt am Main-ban 9 évre megtelepedett (1712— 1721), azt is aláírta szerződésében, hogy az asztalnál kötelező muzsikához a szükséges zenét szolgáltatja majd („ . . . ordinär Tafel Music . . . die nötigen Musicalia liefere"). Az általa komponált művek közül ma már nem lehet biztosan megállapítani, hogy mit játszottak étkezésnél asztali zenéként. Nagyszámú kompozíciójából bizonyára a néhány hangszerre írt kamaradarabjai voltak erre alkalmasak és a kantátái közül egy sor, amelye93