Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)

Tészabó Júlia: A Textilmúzeum vállfagyujteménye

A Csángó bőrös cég furnér vállfája (fotó: Textilmúzeum Archívum) A külföldi és a hazai anyag áttekintése során kiderül, hogy a feliratos vállfák egyik csoportja, a szállodásoké, nem annyira reklámozás, mint inkább a személyes megjelölés logikájában készült. Ezek a vállfák a szálloda (illetve a hálókocsi, luxushajó) kínálta kényelmi szolgáltatások közé tartoztak, s azért sem hirdetési célokat szolgáltak, hiszen nem kívánták, sőt nem is támogatták, hogy a felhasználók azt magukkal vigyék (ez ma is így van). A gyűjteményben ebből a típusból az 1918-ra megépült Szent Gellért Szálloda meglehetősen rossz állapotban lévő vállfája és egy külföldről idekerült példány szerepel. A vállfákon a hirdetésre használható felület minimális, a korabeli reklámokat jellemző grafikai megoldásokat nem bírja el, a fára felvitel technikailag is problémát jelenthetett, több színnyomásúval nem is találkoztam. A kis felület rövid szöveges üzenet elhelyezésére alkalmas, amely a cég nevét, tevékenységét, elérhetőségét (cím és telefon) tartalmazhatja. Ritka a hazai tárgyak között, hogy a vállfa mindkét oldalán található szöveg. Különleges megoldás a már az 1960-as évekből való, a Vörös Október Férfiruhagyár technikailag és vizuálisan meglehetősen esetlegesen kivitelezett felirata egy öltönyvállfán, amely - az eredendően nagyobb felületet kihasználva - a gyár nevén és emblémáján kívül a ruhanemű anyagának összetételét is feltünteti. Kinek, kik és miért hirdettek ezen az első látásra érdektelen felületen? Hiszen a vállfa nem kerül közszemlére, „diszkrét tárgy", funkciójából adódóan takarja a ráakasztott ruhanemű és a szekrényben is rejtve marad. A vállfán hirdetőknek kezdettől, a 20. század elejétől, két markáns csoportja van. Az egyik a konfekciós ruhakészítő cégek és kereskedők, a másik, pedig a mosodások, a tisztítók csoportja. A reklámcéllal készült feliratos vállfák, nem véletlenül, a középosztály alsóbb rétegeinek szekrényeibe kerültek, és ott őrződtek meg. A konfekciós cégek és áruházak vásárlói, valamint a ruhatisztító cégek ügyfélköre is jórészt közülük került ki. Az ilyen típusú vállalkozások valószínűleg nem pénzért, hanem „reklámajándékként", a ruhával együtt adták a vállfát, amely a megrendelő, vásárló otthonába kerülve újra és újra emlékezetébe idézte a megbízott, megbízható céget. Ezeket a vállfákat mindig megőrizték, hiszen jól használhatók voltak, és mert soha nem volt elegendő belőlük. Talán ezek is hozzájárulhattak a vállfák egyre szélesebb körű elterjedéséhez.