Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tészabó Júlia: A Textilmúzeum vállfagyujteménye
Tisztítók Hanák Péter szerint a 20. század első felében a háromszobás lakás a középosztályi életmód attribútuma, legalább egy házicseléddel, aki a konyhában, összecsukható ágyon aludt. A jobb módúak két cselédet tartottak. A nagymosást alkalmi mosónő végezte. A ruhatisztítók ügyfélköre elsősorban az ennél kisebb lakásokban, vagy albérletben élő alkalmazotti vagy kispolgári réteg lehetett. Ez a réteg nem tarthatott házicselédet, ruházatának tisztántartása viszont elengedhetetlenül szükséges volt. Thorsten Vehlen megállapítása: „Magától értetődik, hogy nem tekinthető elegánsnak, sőt jóravalónak sem az az öltözék, amely viselője kétkezi munkájának hatásairól tanúskodik, mocsok vagy elhasználódás formájában." Kislakásban, albérletben, szobabérletben lakók számára ennek az eléréséhez szükség volt a ruhatisztítókra. Azok jártak tehát a tisztítókba, akik nem tudtak, nem akartak újat venni, vagy akik nem akarták mindenáron az újat követni, s természetesen azok, akiknek nem állt rendelkezésére otthoni személyzet ruhatáruk rendben tartásához. A tisztítók gyors elszaporodása, a korai hálózatok megjelenése, e szolgáltatás szükségességét jelezte. Ezek fióküzletei a főváros kevésbé felkapott környékein voltak megtalálhatók, s sajtóhirdetéseiket a lapokban, ehhez a célközönséghez akarták eljuttatni. Később a ruhák anyagának változásai a tisztítócégek nagyobb arányú igénybevétele irányában hatottak, bizonyos textíliák, például a férfiöltönyök alapvető anyagaként szolgáló gyapjúszövet, tisztítása nehezen volt házilag megoldható. Az, hogy bár a tisztítók száma egyre nőtt, és hálózatok is kialakultak, mégis csak néhány cég jelzett vállfája maradt fel ebben a szórványos anyagban, arra enged következtetni, hogy ezeket a cégeket mégis valamiféle exkluzivitás, a vevőkkel való másféle kapcsolat jellemezhette, vagy a vevőknek egy más társadalmi rétegből való toborzása volt az üzletpolitikájuk. A vállfán átadott ruha frissebb, gyűrődésmenetesebb maradt. Míg a nagyobb, a fővárosban hálózatot kiépítő cégek, mint például a Kováid és a Lohr Mária (Kronfusz) folyamatosan hirdetnek a sajtóban, ám egyetlen feliratos vállfájukkal sem találkoztam, más, meglehetősen sokáig fennálló, tehát stabil, kispolgári környéken elhelyezkedő, egy-egy üzlettel rendelkező cégek úgy tűnik a reklámnak ezzel a közvetlenebb, személyhez szólóbb eszközével élnek. A vállfákon szereplő feliratok közös jellemzője, hogy a cég nevét nagyobb betűvel, középre nyomják, néha a címtől elütő betűtípussal. A „fest, tisztít" szöveg szinte minden esetben így szerepel, vagy egy oldalon, vagy a nevet közrefogva, míg a konfekciósok vállfáin ritka a profil megjelölése (pl. Arvai Henrikről csak a szakmai listák alapján tudható, hogy női- és gyermekruha kereskedő volt). A címet sok esetben telefonszám egészíti ki. A múzeumi és a magángyűjteményekben összességében a legnagyobb számban Tóth Ödön kelmefestő és vegytisztító cégének vállfái lelhetők fel. Ez a cég a vállfát hosszú fennállása során folyamatosan használta, s a felirat írásképét többször is megváltoztatta. Idővel a cég telefonszámát is a feliratba illesztette. Cégét 1924-ben alapította. Kelmefestő és vegytisztító gyárának ipari telephelye kevésbé exkluzív környéken, a Horánszky utca 5.-ben, míg eladási irodája jó kispolgári környéken, a Rudolf tér 3.-ban, a mai Jászai Mari téren volt. Fénykorában 100 munkást foglalkoztatott. Sajtóhirdetésével nem találkoztam. A múzeum gyűjteményében egy Tóth Lajos feliratú vállfa is található, szép, folyóírást utánzó betűket használva, a nevet dőlt betűvel nyomva,. A fest-tisztít feliraton kívül nincs más szöveg rajta. Tóth Lajos cégét 1928-ban alapította, a Kmety u. 21.-ben . 1946-ban még létezett a Belvárosban, a József Nádor tér 9.-ben, ahol 17 főt tudott foglalkoztatni. Minden valószínűség szerint Tóth Ödön testvére lehetett (Ödön 1895-ben, Lajos 191 l-ben született, lakcímük azonos, s 1928-ban Tóth Ödönnek is volt telephelye a Kmety u. 21.-ben).
