Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tészabó Júlia: A Textilmúzeum vállfagyujteménye
vállfák, bármilyen jól használhatóak is az elterjedőben lévő gardróbokban, a 20. század húszas éveiben már nemigen készültek, egy sima, farészelt nyelű, a kor ízlésvilágát tükrözően letisztultabb formájú, szép kivitelű, fényezett változata látható a Ne-Na kínálatában. A nagyáruházak megjelenésekor a vállfa használata már mindennapivá vált, így bekerült azok kínálatába nálunk is. A tömegesedés hatására formájuk leegyszerűsödik, változatainak kínálata szűkös, minőségük erősen leromlik. A Párizsi Nagyáruház 1933-ban 6 darab keményfa rubaakasztát ajánl egységáron, a legolcsóbb, 25 filléres árkategóriában, bár ugyanebben az árkategóriában 1 db selyembevonatú női változata ugyanennyibe kerül. Az, hogy hatosával veszik, jelzi, hogy milyen nagy mennyiségre van már belőle szükség egy-egy háztartásban. Ezek a legsimább, egyszerű formájú változatok. A Baross téri filléres divatház 1941. tavaszi árjegyzékében mindössze egy típus szerepel (az alul két fémhorog közé fogott nadrágtartó rúddal ellátott), három méretben, de ez az első említés, ahol a tárgyat vállfának nevezik. A háború után a fa a vállfák anyagaként fokozatosan visszaszorul, s a hatvanas évektől a műanyag veszi át a helyét, különösen az olcsóbb, tömeges típusok, de a színvonalasabb, sőt a designer-vállfák esetében is. A tárgy formai és funkcionális gazdagsága visszaszorul, egészen az utóbbi évtizedig, amikor e nélkülözhetetlen használati eszköz a tervezők érdeklődését újból felkeltette, s megalkotása mind funkciójában, mind megjelenésében megújulva, új anyagokkal kombinálódva a művészi alkotói munka terepévé is vált. Feliratos vállfák A vállfák kínálta sima, lapos felület mindig alkalmas volt arra, hogy azon jelzéseket, feliratokat helyezzenek el. E jelöléseknek legegyszerűbb változata, amikor a tulajdonos a saját nevét, nevének kezdőbetűit ceruzával, tollal ráírta a felületre. A vállfák megjelölésének ez a módja elsősorban azokban a korai időszakokban volt jellemző, amikor azok kis száma - például utazáskor -, szükségessé tette mozgatásukat, vagy a szekrényen belül a családtagok eszközeinek elkülönítését. A sima fafelületre felírt név, monogram, még sokunk emléke lehet, táborozáskor, nyaraláskor a magunkkal vitt vállfa nem veszett, nem keveredett el. Erre a jelelölési módra a Textilmúzeum gyűjteményében éppúgy, mint a magánygyűjteményekben számos példa akad. A sima felület azonban más jellegű feliratok számára is kínálta magát, s a reklámozás elterjedésével, már a századfordulótól, reklámfeliratoknak adott helyet. A reklámszöveg alapjaként szolgáló vállfák a 20. század első felében formailag a legegyszerűbbek közé tartoztak, s a felirat emelte ki azokat a többi közül. Valószínűleg ennek oka a feliratozó cég kínálatának szűkössége lehetett Magyarországon, mert a külföldi anyagban sajátos, a hirdetőre jellemző formájú vállfákon is helyet kapnak. Ez jellemzi egyébként a mai reklámvállfákat is: egy-egy cég vállfáját legtöbbször már a formája alapján is felismerhetjük. A termékre épülő reklám e sajátos változata nem a termék gyártójának, hanem felhasználójának nevét rögzítette. A gyártók termékeik kínálatát szélesítették ezzel a szolgáltatással. Rozensztroch idézi egy jelentős francia vállfakészítő, a Grué cég hirdetését 1930-ból: „Vállaljuk, hogy melegen nyomó elektromos gépeinkkel termékeinkre felvisszük ügyfeleink nevét és címét, eladási vagy egyéb céllal", egy másik meg egyenesen úgy hirdeti magát, hogy „reklámvállfák specialistája". A Neumann Nándor-féle cég is hirdeti katalógusában ezt a szolgáltatást 1939-ben: „Bármelyik ruhatartó reklámnyomással is készíthető. A reklámnyomás ára mennyiség szerint." A példaként bemutatott két vállfa a Hölzer Divatház és a Guttmann cég vállfája.
