Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)

Tóth György: Az olló

A 18. században elterjedő ejtőművek (gépi kovácsolás) és az egyszerűbb fémtárgyak (kanalak, gombok, foganytúk stb.) hatékonyabb gyártásához használt süllyesztékes megmunkálás az ollógyártókat se hagyta közömbösen. Először Nagy-Britanniában jelenik meg a század végén, ahol Sheffield az ollógyártás és új fémipari technológiák központja. Európába a módszer csak a 19. század közepén érkezik, pont jó időben, hogy a solingeni háborgókat lecsillapítsa. A süllyesztékes kovácsolás módszere szintén magában hordta a kézművesipar nimbuszának megtépázását, de lagalább a minőséget érintetlenül hagyta. Hagyományos módon nemcsak tartani kellett az izzó anyagot, hanem forgatni, húzogatni, illeszteni, közben ütni a vasat, és ha lehűlt, újra felhevíteni. Mindez géppel szükségtelenné vált, a kovács helyett betanított munkás is tudott ollót kovácsolni. Formai jegyek, díszítés, jelzés A Metropolitan Museum of Art említett korai bronzollója is jól példázza, hogy az igényes darabokat a szerszámok minden számba jöhető felületén díszítették. Ollók esetében első látásra úgy tűnik, hogy kevés alkalmas felület áll rendelkezésre. Ezek elsősorban a pajzs, majd a pengekülsők, de apróbb díszítések még a pengebelsőn is előfordulnak. A felsorolt, többnyire sík felületeken a szokásos ötvösmódszerek jöhetnek számításba. Leggyakrabban azonban vesétekkel vagy maratással találkozunk. A díszítés másik jellemző módja a formakialakításhoz kapcsolódik. Itt rendkívül sok lehetőség kínálkozik, de a kedvelt terület mégis a fogantyú tartománya, ezen belül a szárkialakítás, a fülkialakítás és a szár-fül találkozási pont elhelyezkedése. Ezek azok a területek, melyeket érdemes figyelni az antik ollók esetében, mert megkönnyítheti a térben és időben elhelyezésüket. Nem szabad azonban ezeket a jegyeket túlértékelni, mert a korai ollóknál nagyon kicsi az a reprezentáció, amelyből általában érvényes megállapításokat lehetne tenni. Ugyanakkor az egyes földrajzi területeken nagyon eltérő formákkal és díszítményekkel találkozhatunk. A 19. századtól már jelentősebb mennyiségben állnak minták rendelkezésünkre, viszont itt gyakori a régi korokba visszanyúlás, ami ugyancsak nehézzé teszi, hogy korrekt megállapításokat tehessünk. A korai ollókat illetően elsősorban a kengyeles ollók díszítéséről beszélhetük. A kengyeles ollók szerkezeti változatai nemcsak konstrukciós alapon születtek, hanem egyben formai változatok is. Különösen a bronzból készült darabokat díszítették a pengén, hiszen alapvetően itt volt hely. A díszítmények egyszerű vonalminták, vékony kidomborodások, vésetek és egyszerűbb áttörések voltak. A minta a kengyel felületén és élén is ismétlődhetett. Poncolással karikákat, pontokat, cikcakkszalagokat, négyszögmintákat készítettek. Csuklós ollóknál a szár nem egyenesen fut a pajzson át a pengébe, hanem éles töréssel vagy íves átmenettel. A 10-14. század korát is ez jellemzi azzal a kiegészítéssel, hogy az ollót méretarányai miatt karcsúnak, elegánsnak érezzük. A korai csuklós ollóknál a kerek, zárt fülek a szárak folytatásai voltak, és egy magasságban álltak. Jellemző volt a szimmetria. A 14. századtól az ollófület nem hegesztik zártra, hanem inkább kihajtják, megkapja azt a szép „S" formát, mely a szabóolló jellegzetessége marad több évszázadon át. A kihajtás tartományában a szárkeresztmetszet már nem feltétlenül kör. A 15. századtól a korábbi karcsúság megszűnik, széles és rövid a penge, erősen tört a hegyhát. Pengegyök alig van, a vágóéi szinte a fülbe (ómegába) fut. Kengyeles ollókon jellegzetes motívum a pengegyök befelé irányuló, dombszerű, többszörös (általában három) kitüremkedése, melynek funkciója is volt, a záráshatároló szerepét töltötte be. A kengyel szalagszerű volt, keresztmetszete kifelé kissé domború, befelé homorú. A 16. század, a reneszánsz, egész Európában a művészi kézműipar virágzását hozta. Az ollón is egyértelmű a hatása. A száron pont, kör, gyűrű, hullámvonal, csigavonal, poncolt virág, levél, be-