Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)

Tóth György: Az olló

süllyesztett aranyozott és sima maratott minták sorakoznak. Bevezetik a borítással díszítést: a szárat, a pajzsot vagy pengehátat metszett, faragott elefántcsont, csont-, gyöngyház vagy korall-lapkákkal borítják. Felerősítésük finom szegecsekkel történik. A száron oszlopszerű, hengeres és golyó formájú mintázat váltakozhat. Az ollók 20-30 cm hosszukkal inkább nagynak tűnnek. Differenciálódik a helyzet, a szabóolló egyszerű marad, még a gazdag szabó kezében is dísztelen olló van, a kisebb ollókra viszont rákerül a díszítmény. Minél kisebb volt az olló, annál inkább díszítették. A kisméretű ollók díszítése a neszesszereknél használt miniatűr ollók esetében csúcsosodott, melyek aranyból is készültek annak ellenére, hogy pontosan az alkalmazott anyag miatt használati értékkel nem rendelkezhettek. Ezek a tárgyak, a dámáknak készített költséges hímző- és varróollókkal egyetemben, státusszimbólummá váltak. A 17. század már kizárólagosan a csuklós ollóé. Jellegzetessége, hogy a szár újra kör keresztmetszetű. A fül alakja inkább cseppforma, mint kerek. Kezd a szár-fül csatlakozás a fül csúcspontjából átkerülni a fül érintőjébe. A két fül azonban még mindig azonos magasságban áll. E század jellegzetessége a szegecs alá díszítményként helyezett réz alátét, illetve a szegecsfej rozettásra köszörülése. A 18. század szakít az azonos fülmagassággal, és az ollók ergonómiai szempontból kezdenek jobbak lenni. Általában érezhető, hogy a szimmetria nem szempont, így a két penge is kissé eltérhet egymástól. Az ollólapok belső felülete eddig sík volt. Most megjelenik a mélyköszörülés, azaz a sík lap homorúra kiköszörülése, igaz még csak a papírvágó ollóknál. Többnyire ezek török, perzsa vagy indiai ollók voltak, kovácsolt „mélyköszörüléssel" kialakítva, hiszen ezt még akkor mással nem tudták megoldani. Nagy és erős szabóollóknál könnyítési céllal is találkozhatunk ezzel, de inkább a pengekülsőn. Elkezdik a pengehát széles élletörését és az így kialakított felületet maratással díszítik. Albacete spanyol város Solingenhez hasonló fémmegmunkáló központ volt, ahol a 17. századtól virágzó ollógyártás folyt. Ollóik hosszú, karcsú darabok voltak, a mór hatás miatt iszlám jellegű díszítményekkel. Ezeket lapos, néha szögletes pajzs jellemezte, mintha szándékosan a díszítés miatt készült volna. A pengehát letörése széles peremet adott, mely akár kétlépcsős is lehetett. Ezekre a felületekre került a gazdag díszítés, többnyire maratott levél- és virágminták formájában. Néha a város nevét és a gyártás évét is ugyanitt feltüntették, de nem volt ritka egy-egy példaszöveg sem. Legjellemzőbb az olló kerek füle, melynek alsó pólusához további, funkció nélküli ornamentális elemek csatlakoztak. Ez, és szár díszítése is „S" és „Z" elemeket tartalmaz, oszlopdísszel váltakozva. Szép, kidolgozott darabok, de a díszítmények már a velük végzett munkát akadályozták. A 18. század viszonylag gazdag az ollóábrázolásban. Diderot-d'Alembert enciklopédiája a díszítőelemekkel kevéssé foglalkozik, inkább az alapvető ollótípusokra koncentrál, de már Jean-Jacques Perret 1771-ben Párizsban megjelent L'Art du Coutelier című művében a fazettázott szegecsfej, a szár vonalvezetése, apró motívumai, az ovális nagy fül, az érintőleges fül-szár találkozás és az aszimmetrikus fül egyértelműen mutatja a század formakialakítását a használati ollóknál.

16 Azért is autentikus ez a mű, mert Perret kora legismertebb ollókészítője volt és könyvét mintakönyvnek készítette. Perret már nem a század közepén véget ért rokokó stílust mutatja be, hanem a klasszicizáló, szigorúbb, egyszerűbb vonalvezetést. Legegyszerűbben úgy mondhatnánk, hogy ezt az időszakot díszítés szempontjából már csak a szár szerény, főleg vonalvezetési díszítménye jellemzi. Ez az a kor egyébként, melytől jelzett ollókat várnánk. A solingeni fémmegmunkálók nagyfokú munkamegosztása azzal a következménnyel is járt, hogy az értékesítés elvált a gyártástól. Ez szükségképpen a darabok jelzését igényelte, és ezt a kereskedők meg is kívánták a gyártóktól. A jelzések védett jelsorozatok voltak. 1571-től a solingeni termékeket „Me fecit Solingen" jelzéssel is ellátták. 1684-ben Solingen környékén már 1500 regisztrált jelzés volt 1300 késgyártótól.

17 Az ollók jelzései azonban nem tartoztak a regisztrált körbe, hiszen nem voltak meg az erre vonatkozó egységes szabályok. Különösen igaz ez a nagy ollókészítő városokon