Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tóth György: Az olló
A gyártástechnológiát mindig a fémmegmunkáló eszközök fejlettsége határozta meg. A 19. század előtt kizárólagosan kézi műveletek sorával készült az olló, melyek középpontjában a kovácsolás állt. Gyakorlatilag a szokványos kovácsszerszámokkal történt, és talán ez az oka annak, hogy kifejezetten ollókészítő műhely ábrázolása ez idáig nem került elő. Az ollókészítő eszközei a satu, az üllő, a kalapács és a fogó, melyek a kovácsműhely alapfelszerelése közé tartoztak. Ezt egészítette ki az a néhány egyszerű szerszám, mely az ollókészítéshez nélkülözhetetlen volt: lyukasztók, hajtóvasak, beütők, formaszerszámok és az üllőre helyezett támasztékok. Ahol a kovács végezte a köszörülést, ott ezt még kiegészítette egy vagy több köszörűkő, melyet többnyire vízi erővel működtettek. Hagyományosan két személy szükséges a kovácsoláshoz, és ez az ollókovácsolásra is igaz. Első lépésben a kovács egy segítővel az üllőre fektetett anyagból kinagyolta az ollót. Mindig a fül felől indultak a munkával és a szár, pajzs után következett a penge. A kiinduló anyag több kés gyártásához is elegendő laposacél volt. A segítő személy az izzó anyagot az üllőre fektette, a kovács az ollófelet durván kimunkálta, majd a segítő az így elkészült darabot levágta. A nagyobb műhelyekben a segítő csak a nagyolásnál vett részt a munkában, illetve több ollókovácsnál is tevékenykedett. A finomkovácsolásnál is szükség volt a segítőre, aki már nagyobb tapasztalattal rendelkező társ volt. A kovács többszöri anyaghevítéssel ekkor alakította ki a végleges formát. A segítőnek pontosan ismernie kellett a technológiát, hogy a fomaszerszámokat időben adja a mesternek. A mester feladata sokrétű és bonyolult volt. Olyan formákat kellett kézzel létrehoznia, melyek egy részét csak a 20. században tudták gépesíteni. A jó ollópengék vágósíkjai sohase párhuzamosak. Ez ugyanis a súrlódás miatt növelné a vágóerő azon komponensét, mely nem a tényleges vágást (nyírást) biztosítja, hanem a pengék egymástól eltávolítását. Ily módon pedig az anyag a pengék közé szorulna. Emiatt kell a pengéknek hosszirányban ívet adni. Az ívek összefeszítésével (Zug) jön létre az a mesterséges összeszorító erő, mely most már csak a vágás pontjában jelentkezik, tehát ott, ahol szükség van rá. Az összefeszítést részben kovácsolással, részben satuban alakítással biztosították. Az összefeszítés azonban még mindig csak a két pengefél vonalszerű találkozását teszi lehetővé. Még tökéletesebb a vágás, ha a pengéket saját „hossztengelyük" körül kissé megcsavarjuk - ezt nevezzük lapelcsavarásnak (Drall) -, mert ebben az esetben a pengéket összeszorító erő már nem vonalon fejti ki hatását, hanem egyetlen ponton, a vágás pontján. Láthatjuk tehát, hogy nem is olyan egyszerű az olló szerkezete. A kovácsok viszont mindezt korán tudták, vagy ráéreztek. Nem mindenki volt képes az összefeszítés és lapelcsavarás műveletét végrehajtani. Ezt helyettesítette ilyen esetben a pengék oly módon történő kikovácsolása, hogy a pengesíkot homorúra képezték ki. Mindezek a furfangok azzal is segítették a vágást, hogy a pengék között a vágási maradék, porladt szemcsék nem tapadtak le, melyek egyébként a pengéket szétnyomva a vágást lehetetlenné tennék. A kovácsok megpróbálták sablonokkal, szerszámokkal saját munkájukat könnyíteni. A szerszámok ellenére minden darab egyedi és megismételhetetlen volt, mert az alkalmazott egyszerű formaszerszámok sohase vették teljesen körbe az ollófelet, tehát a pontosság a kovács kezétől függött. A köszörülés során alakították ki a végső formát, illetve finomították az ollóba kovácsolt mintákat vagy bővítették azokat további köszörült motívumokkal. A köszörülés után hőkezelés (edzés, megeresztés) következett, majd a végső csiszolás, igényesebb ollóknál polírozás. A gőzgép megjelenése és gyors terjedése lendületet adott az iparnak. A vasat és az acélt gyorsabban, jobban tudták előállítani, elkezdtek tömegesen önteni. A 19. század elején Nagy-Britanniában öntött ollókat is készítettek, ezek minősége azonban gyenge volt. Az olcsó technológia még Solingenben is megjelent, nem kevés riadalmat okozva a kovácsok között, akik joggal tartottak a minőségi olló hírnevének csökkenésétől. 1848-ban, a forradalom hevében le is romboltak néhány öntödét a városban. 15
