Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Bolyós András: Adatok a magyarországi kékfestés kialakulásához

kezelést igénylő technológiát alkalmazni. A korábbiakban ismertetett Lapis termékek technológiája eleve alkalmas volt erre, de ez nem fedte le minden, a kékfestésben hagyományosan alkalmazott színkombináció nyomásának lehetőségét. így a fehér, sárga, világoskék, zöld minták egyidejű nyomásának kidolgozása vált aktuálisan sürgetővé. Erre két technika alakult ki. Az egyik lehetőség, hogy fehér alapra nyomják a hagyományos ólommentes és ólomtartalmú védőmasszát, ami a fehér és sárga mintát adja. A kék, illetve zöld mintát úgy kapják, hogy az előbbi két nyomópépbe frissen előállított, vagy a szilárd por sósavas peptizálásával kapott berlini kéket (porosz-kék, Stahlblau, miroliblau - sárga vérlúgsó és vas (III) só elegyítésével kapott ásványi pigment) kevernek bele. Az ólmos nyomópép az utólagos kromátos kezeléssel zöldet eredményez. A másik eljárás indigóval világoskékre festett vászonra nyom. A fehér és sárga mintát marató eljárással kapják, ehhez a nyomópépbe cinkkromátot kevernek, amely a festést követő meleg sósavas vagy kénsavas mosásnál oxidációval elroncsolja az indigót. A világoskék, illetve a zöld minta nyomására a hagyományos fehér és sárga nyomópépet használják, és a savas maratás után kromátos kezeléssel alakítják ki a sárga és zöld színt (sz.n. 1921). A piros szín nyomására sokáig a festőbuzért használták, de ez meglehetősen bonyolult volt, lényegében alumíniumtartalmú gátló pépet kellett nyomni, a festés után tehénganajos mosással tisztították a szövetet a nyomás segédanyagaitól, majd festőbuzér-kivonatban kellett kezelni, és a szokásos tisztító kezelésnek alávetni a terméket. A szintetikus színezékek megjelenése a kékfestőben 1850 után a vegyipar fokozatosan egyre több mesterséges színezéket állított elő. Ezek első képviselői a savas, illetve a direkt színezékek közé tartoztak, melyeket a kékfestő iparban kevésbé alkalmaztak, kivéve a metil-ibolyát, melyet az ibolyaszínű egyszínű kötényanyagok festésekor árnyalatmódosításra használtak, illetve bizonyos direkt pirosakat, amelyek az ólmos sárga szín narancsvörös árnyalattá módosítását szolgálták. (Azonban ezeket is felhasználták fehér alapon színes nyomásra, mint azt a tiszafüredi Nyári-féle üzem esete is bizonyítja, ahol négyszínnyomású perrotinnal készítettek ilyet, s lényegében ebbe buktak bele (Domonkos 1978-1979). Lényegesebb az anilinfekete felfedezése, amely a világoskék alapon fekete-fehér mintás anyagok előállításánál a vaspácos csersavas feketét váltotta ki. A következő nagy lépés a szálon fejlesztett azo-színezékek felfedezése jelentette, melyek eleinte a ß-naftol és különböző diazotált vegyületekkel a narancs- és piros színek nyomását tette lehetővé. Később a Naftol AS család felfedezésével a színskála kibővült, illetve az így előállítható színes minták valódiságértéke lényegesen javult. Természetesen ez a technika is a nagy gyárak készítményeinél jelent meg először, de a festékgyárak kereskedelmi politikája a kisebb műhelyek