Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

változatot takar. Ezek az elnevezések többnyire a gyártóhelyről kapták a neveiket és meghatározott formajegyeket jelentenek. Ilyen például a berlini, frankfurti, fríz, strasburgi, svájci, vesztfáliai, bécsi, württembergi stb. típus. A betét anyagát tekintve kovácsoltvas volt. Öntöttvas betétek is léteztek, ezek azonban hamar tönkrementek. Rendszeres vasalás mellet a betétek pótlásáról is gondoskodni kellett, ezért ez a korabeli felhasználók számára számottevő költséget jelentett. A vasalás ilyen technikai megoldása sokáig, a 20. század elejéig fennmaradt, de az egymás mellett alkalmazott különböző vasalómegoldások mellett elsőként ez a technika ment ki a gyakorlatból. Ebben nagy szerepet játszott az említett költségtényező. Egy másik gyenge pont volt a betét szükségszerű mozgatása. A folyamatos vasalás érdekében a lehűlt betétet a vasalóból ki kellett venni, a kályhára tenni és az ott lévő másik feltüzesített magot a vasalóba helyezni. A felhevült mag mozgatása fogóval történt, de ennek ellenére veszélyeket is rejtett magában, sokszor leejtették, gyakran okozott égési sérülést. A betétet az esetek többségében a vasaló hátulján „töltötték" be, majd zárószerkezettel akadályozták meg kicsúszását. A zárószerkezet kialakítása sokféle lehetett. A leggyakoribb az oldalra nyíló, elhajtható ajtócska volt, illetve a „guillotinenak" elkeresztelt függőleges, tolókás záróidom. Egyes esetekben, például a belga vasalóknál hátul, a fedél tartományában egy széles nyílást hagytak a vasalón, amin becsúsztatták a betétet, alul pedig egy perem akadályozta kicsúszását. A skót vasalók egészen különösek. A betétet felülről helyezték a vasalótest belsejébe, miután előzetesen a fedelet eltávolították. Fontos volt, hogy a betét viszonylag szilárdan üljön a helyén, mert egyébként munka közben az elmozduló betét „visszarúgása" szinte lehetetlenné tette a vele való munkát. A vasalótest belsejében, annak alján hosszirányú felfekvő felületek, bordák voltak kiképezve. Ennek egyik feladata az volt, hogy egyenletesebben és hosszabb ideig adja le a betét a hőtartalmát. A másik szerepe pedig a betétről leváló rozsda és reve gyűjtése volt. Kialakítása sokféle lehetett, a spirálistól a párhuzamos bordákig, a gyártó cégtől függően. Ez volt egyben az a felület, melynek környezetébe a gyártók szívesen beleöntötték névjegyüket is. Érdekes módon a legtöbb gyűjteményben nem találni a már említett fogót vagy egyéb olyan eszközt, amellyel a betétet kivették a tűzből. A 19. század második harmadától ezekkel a speciális fogókkal több szabadalom is foglalkozik. Magyarországon a betétes vasalót gyakran „simító réznek" nevezték, jelezvén a vasaló anyagát. Akkor is használták persze ezt a kifejezést, amikor valójában nem rézből készült. De ezt a típusú vasalót emlegették egyszerűen úgy, mint „réz", vagy „simító réz". A magyar falusi házaknál gyakran előfordult, hogy nem vasból készült betétet tettek a réz vasalótestbe, hanem egészen furcsa anyagokat, így például cserepet, tégladarabot vagy követ.