Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

A vasaló fogalmának a rézzel történő azonosítása nem véletlen. A vasgyártás ugyanis Magyarországon viszonylag későn indult be. A 18. század végén magyar vas gyakorlatilag nem volt. A réz bányászata viszont tradicionális ipar volt Magyarországon, ezt az is mutatja, hogy 1790 körül Amerika és Szibéria mögött Magyarország volt a világ harmadik legnagyobb rézkitermelője, itt bányászták a réz egyhatodát (Journal für Fabrik, 1796). Szenes vasalók A szenes vasalók az edényvasalókból származtathatóak. Kínában és Japánban folyamatosan használták az edény vasalót a 19. század végéig, és talán csak az elektromos vasaló tudta kiszorítani. A működés módja azonban teljesen más a két vasalótípusnál. Míg az edényvasalóba kerülő forró homok vagy parázs külső tűzből ered, addig a szenes vasalónál a hőenergia magában a vasalóban izzó parázsból származik. Ez már saját magát fűtő vasaló volt (tulajdonképpen egy kis tűzhelyet építettek be), és mint ilyen lényeges technikai előrelépésnek számít. Európában ez a vasalótípus a 18. század második harmadától kezdett elterjedni. A vasalótestben lévő parázs izzásának fenntartására szolgált a vasalótest oldalának alsó részén, a talp felett elhelyezkedő szellőzőnyílás (ez lehetett szem- vagy lyuksor), valamint a rostély. Az utóbbit felülről lehetett a vasalóba helyezni, illetve onnan eltávolítani. Szerepe a keletkezett hamu szétválasztása volt az aktív izzó széntől. Nagyon fontos része volt ezeknek a vasalóknak a szellőzőszem vagy szellőzőnyílás, melyen keresztül oxigénhez jutott a szén és folyamatosan fenntartotta az égést. A szenes vasalók eleinte szegecsekkel összeerősített vaslemezből, a későbbi változatok már sorozatgyártásban készültek öntési eljárással. Franciaországban érdekes módon újra csak visszatért az égetett agyag használata. A megfelelő hővezetés biztosítása miatt az agyagvasalók talpát viszonylag vékonyra kellett készíteni, emiatt ezek a darabok nagyon sérülékenyek voltak. Talán éppen ezért is, de az agyagvasalók olcsók voltak, és a vásárlók tudomásul vették a gyors elhasználódást. A szenes vasalóval való munka jellegzetes mozdulata volt a vasaló lengetése, így a keletkező huzat az égést élénkítette. A szenes vasaló kiváló volt abból a szempontból, hogy jól tartotta a hőt, és a vasalási hőmérsékletet az égéstér levegőellátásának szabályozásával egyszerűen lehetett változtatni. Nagy hátránya viszont az volt, hogy a káros égéstermékek nemcsak a vasalás környezetét és az anyagot szennyezték, hanem a gázok a levegőt is. Ráadásul a gyakori tökéletlen égés káros mellékterméke, a szén-monoxid halálos balesetet is tudott okozni.