Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Bolyós András: Adatok a magyarországi kékfestés kialakulásához

Boly ós Andreis Adatok a magyarországi kékfestés kialakulásához A kékfestő megnevezés, a német Blaudruck (kéknyomás) kifejezéssel szemben a festésre és nem a nyomásra teszi a hangsúlyt ugyanazon termék készítésénél. Ma a német nyelvterületen a Blaudruck szó fehér alapon kék nyomást is jelent. Ha a történeti előzményeket nézzük, már az időszámításunk előtti 5. század körűiről találunk adatokat a kék alapon fehér mintás textilekről. Ugyanakkor az ókori Rómában a festők körében színek szerint beszélnek fekete-, sárga-, kék-, bíbor-, stb. festőkről. A legrégebbi kékfestő jellegű emlékek Indiából és Egyiptomból ismertek. A középkorban Európában a textilnyomásról nincs adatunk. Az európai textilnyomás kezdetei a 14. század végére datálhatok, ekkor a táblaképfestők kezdték el a fából faragott nyomómintákkal, az olajos pigmentekkel a textilek nyomását. Ezek a termékek nem jelentettek versenyt a színes szövésű brokátokkal, inkább a szegényebb egyházi és jobbágy lakosság igényeinek kielégítését szolgálta, többnyire egyházi témákat megjelenítve, illetve lakástextil célú felhasználással. .V/ igazi textilnyomást az indiai kereskedelem révén ismerte meg Európa, innen sokszínű, zömmel fehér alapú nyomott pamut textil került behozatalra. Az ezt megelőző időben Európában a szövéssel mintázott textilek voltak az uralkodóak, s ennek megfelelően a textilszínezés az egyszínű fonal, illetve szövet festésére korlátozódott. Ezzel összhangban a céhes rendszerben a festők és a vászonnyomók céhét találjuk meg, mely utóbbiak alkalom adtán selyem, valamint gyapjú nyomását is végezték pigmentnyomással. A részletdúsabb minták nyomása már a 16. században vésett rézlemezekkel történt a rézkarc technikához hasonlóan. A növényi színezékekkel történő textilnyomás az Indiával folytatott kereskedelem révén jelent meg Európában a 16. század végén. Ebben az időben Indiában a fehér alapon a sokszínű nyomás volt a jellemző, s ezeket a termékeket csinsznek nevezték (angolul chintz, a magyar nyelvben a török hódítás idején cic, csics névvel jelent meg, s ehhez kapcsolható a ma is használatos csicsás szavunk). Az I. kép egy 18. századi indiai ágyterítőt mutat. A kék alapszín festésére egyedüli módként az indigó használata adott lehetőséget, amelyet Európában a festőcsüllengből, míg a Távol-Keleten, illetve Afrikában az Indigóiéra fajokból nyertek. Az indigó a növényi színezékeknek egy speciális tagját jelenti, mai szóhasználattal a csávaszínezékek közé tartozik. A csávaszínezék alapjában véve vízoldhatatlan, színezésre csak a csávázás után alkalmas. A csávázás lúgos közegben reduktív hatást jelent, s a csávázott indigó színe sárga, ami a pamuthoz kötődés után a levegő oxidatív hatására alakul újra kékké. Az egyéb növényi anyagokkal fekete, sárga, piros, barna, olív színeket fém-pácok alkalmazásával lehetett festeni, illetve nyomni, míg a zöld szín csak a sárga és a kék keverékeként volt elérhető. Az utóbbi színek nyomása direkt