Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)

Tóth György: A varrótű

éppen annyira állt ki, hogy a hegyes felénél azt fogva lehessen tartani. A szerszámban a tű eléggé szilárdan ült, többek között amiatt is, hogy a tűszár darabolásakor keletkező sorja a fejbe bedolgozódott. Egy gyakorlott munkás naponta 10-15000 tűt volt képes ezzel a módszerrel fejelni. A fejelés után a tűt a szennyeződésektől meg kellett tisztítani. Ezt borkőoldatban vagy erősen hígított kénsavfürdőben végezték, de pácfürdőt is alkalmaztak. A kezelés forgó hordóban ment végbe, mely a vegyi hatást mechanikai dörzsöléssel egészítette ki. A pácolt és tiszta vízzel gondosan újra mosott tűket vagy ebben az állapotukban hagyták (kissé sárgák voltak) vagy ahogyan az általában történt, ónbevonattal látták el. A teljesen pácolt tűket egy réz, ónbevonatú edénybe rakták, vízzel, egy kevés borkővel és finom ónforgáccsal és ónsóval az egészet kb. 1.5-2 órán keresztül főzték, míg a tűk szép fehér ónbevonatot nem kaptak. A fehér bevonatos tűket jól átmosták, fűrészporos vagy korpás rázassál szárították, a szárítóanyagtól elválasztották és végül forgó hengerben korpával kicsit polírozták. 1812-ben Bradbury és Weaver angol mérnökök létrehozták az első automatikus gombostű gyártó gépet. A gép a fejet külön készítette és a tűre erősítette. 1817-ben az Egyesült Államokban Seth Hunt továbbfejleszti a szerkezetet és a gombostűt egyetlen műveletben készíti. A 19 sz. utolsó harmadától már Európában is létezett a gépesített gombostűgyártás, elsősorban Angliában. A gépesített gombostűgyártásnál a fej a szár anyagából készült és nem gömb alakú, hanem kissé lapos. Egy gép percenként 300 tűt készített és egy munkás 10-12 gépre felügyelt. Érdekes módon ezeket a tűket a fejnél érdesnek találták, ezért a hagyományos tűket jobban értékelték. A varrógéptű A 17. században Spanyolországban elterjedt az u.n. „punto de aguja". Ez Indiából származó különleges öltésfajta (láncöltés) volt. Az eszköze horgolótűhöz hasonló acélhorog volt, mellyel laza szövetalapra hímzéseket készítettek. A 18. század „punto de aguja"-ja a francia tamburhímzés volt. Az aguját kisebbre készítették és nyélbe helyezték. A crochet-nek nevezett eszközzel a hímzőrámára feszített anyagon láncöltésű hímzést készítettek „végtelen" hímzőfonal felhasználásával. A kézi varrótű, az aguja és a crochet mint előzmény jelentettek kiindulópontot a 18. század közepén elkezdődött mechanizálási kísérletek számára. Elsőként a német származású Charles Weisenthal műszerész nevét említik. Gép nem maradt fenn utána, sőt elképzelhető, hogy el sem készült, azonban a gépi varrásra alkalmas legelső varrógéptű az ő nevéhez fűződik (701 sz. angol szabadalom, 1755 június 24.) A tű közönséges kézi varrótűhöz hasonlított annyi eltéréssel, hogy mindkét végén hegyet képeztek ki. A két hegy szükségtelenné tette a tű anyagon keresztül juttatása után annak 180 fokos visszafordítását. Az öltésképzés során ujjpárok juttatták át (vették át) a tűt az anyag egyik oldaláról a másikra. Az öltésképzés elve miatt a varrás megkezdésekor befűzött teljes cérnahosszat mindig a tűvel együtt át kellett húzni az anyagon. Ez egyben azt is jelentette, hogy csak korlátozott hosszúságú cérnadarabbal lehetett a varrást kezdeni. Emiatt nevezik az ilyen elven működő gépeket rövidcérnás gépeknek. Ezt az elvet követte a későbbiekben Stone-Henderson 1804, Madersperger 1814, Heilman 1826, Lye 1826, Greenough 1842, Corliss 1843-ban.

9 A mechanizálás következő lépése szinte magától értetődően a horgastűre alapozott. 1790 június 17-én az angol Thomas Saint kap szabadalmat (Nr. 1764) olyan varrógépre, mely láncöltést képez horgastűvel és előlyukasztóval. Utóbbi szerepe az volt, hogy mintegy árként lyukat készített a varrandó anyagon, melyen a horgastű áthaladhatott. Horgastű felhaszná-