Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (IX) 2001 (Budapest, 2001)
Tóth György: A varrótű
tak rá. Ezt a zárt köteget a fém enyhe lágyulásáig felizzították, majd a köteget két acéllap között (egyik fixen áll, a másik mozog), nagy terhelés mellett kézzel görgették. A lapokon hosszirányú bemart csatornák voltak, ezekben helyezkedtek el az összefogó gyűrűk és így a nyomás csak a tűszárakra fejthette ki hatását. Ez a kalanderszerű szerkezet az egyengetőgép. A többmenetes hengerlés következtében nemcsak a tűk vettek fel egyenes helyzetet, de az izzítási reve is levált azokról. Ezután következett a hegykialakítás, a kétszeres tűhosszúságú szár mindkét végén. Ehhez finomszemcsés homokkőből készült köszörűkövet használtak. Gépi hajtású kőről van szó, melynek fordulatszáma a finom felület elérése céljából nagy volt (2000 ford/ perc). A kő előtt ülő munkás több tűt vett kézbe egyszerre, a huzal finomságától és a dolgozó ügyességétől függően akár több tucatot is. A tűket a kezében legyezőszerűen szétterjesztette és egyszerre több tűt nyomott a koronghoz. Közben hüvelyk- és mutatóujja között azokat ide-oda forgatta, hogy a teljes felület megmunkálása egyenletes legyen. A dolgozó ujjait ennél a műveletnél bőr ujjvédő védte. A köszörülést a későbbi rozsdásodás elkerülése érdekében szárazon kellett végezni. Az így keletkezett finom fém- és kőpor az egyik legveszecieimeseDD egészségkárosító munkává tette ezt a műveletet. Egy gyakorlott kézi köszörűs egy nap kb. 15000 szárat, azaz 30 000 tűt tudott kihegyezni. A finom por egészségkárosító hatását már a 18. század elején is ismerték. 1701-ben Aachen városa rendeletben írta elő, hogy a köszörülésnél keletkező por nem kerülhet az utcára, „...kein Seegmeel von den Nadelmachern auf die Strasse geschüttet werden soll" 7 . Aki ezt megszegte, azt pénzbírsággal vagy testi fenyítéssel sújtották. A hegykialakítás után a tű már darabolható (angol eljárás), de inkább egyben hagyták a műveletek ésszerűbb szervezhetősége miatt (német eljárás). A szétvágást gépi ollóval és sablon segítségével végezték. Ezt követte a tűvég lapítása, amit szabadkézből végeztek egy kisméretű vas üllőn, megfelelő kalapáccsal, rendkívüli gyorsasággal. A munkás bal kézzel mindig néhány tucat tűt egyszerre a hegyes végénél megfogott, szétterjesztette legyező alakra és könnyű, gyors kalapácsütésekkel adta meg a kívánt formát. Ezt a kovácsolást egyszerre több tűn végezték. Közben az alakváltozás miatt a tűvégek keménnyé váltak (felkeményedtek), ezért azokat egy következő fázisban a megeresztés során ki kellett lágyítani. A tűt ennek érdekében felizzították, majd lassan lehűtötték. A tűfokot vagy átnyomással vagy átlyukasztással állították elő. A közhiedelemmel ellentétben a tű fokát soha sem fúrták, fúrást, fúrót csak egyes utómunkálatoknál használtak. A hagyományos átnyomási mód kétféle feladatot foglalt magába, a préselést és a kivájást. Az első abból 7. ábra. A tűgyártás eszközei 18. századi műhelyből
