Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)

Magyarországon a 18. századi manufaktúrák, amelyek textilgyártással és -nyomással, vagy csak textilnyomással és ezen belül kismértékben kékfestéssel is foglalkoztak, a 19. század első évtizedeire megszűntek, gazdaságtalan termelésük, tőkehiányuk miatt felszámolódtak. Újabb vállalkozások indultak királyi privilégiummal, a céhes kereteken kívül Óbudán. így pl. a korábban céhes Goldberger műhely (1784) gyáralapításra kapott engedélyt. Üzemében 1841-ben, az országban elsőként Perrotine-gépct, szakaszosan nyomó mintázógépet állított munkába, majd egyre nagyobb kapacitású gőzgépek üzembehelyezésével valóban gyári termelést folytatott. A hazai piacot az osztrák, cseh és morva textilgyárak uralták, de annak alakításában már az óbudai gyárak is részt vettek. A jelentősebb vásári körzettel és kapacitással rendelkező vidéki műhelyek a versenyt csak gépesítéssel vállalhatták. A nagy múltú pápai Kluge-üzem, amely az 1860-as években a városban működő hat műhely között az első, három generáció teremtette meg az üzem hírnevét, széles választékkal és jó minőséggel állandó vevőkört alakított ki. Az új festődé, szárítóval, kézi hajtású Perrotine-géppel, az 1880 körüli időben már olyan méretben épült ki, ami figyelembe vette a gépesítéssel növekvő kapacitást is. A műhely végében folyó Tapolca patak túlsó partján épült meg a század elején a gépek befogadására, korszerű termelésre alkalmas 34 méter hosszú földszintes épület. Helyet kapott benne egy 12 lóerős gőzgép, amely egy nagy mángorlót, keményítőgépet, kalandert működtetett. Az üzemi próbára 1903-ban került sor. A termelés ugrásszerűen megnövekedett, a mintázógépet is a gőzgép hajtotta. A két épület között hosszú transzmissziós rendszert építettek ki, ami a festőszobában (küpaszoba) az indigóőrlőt, a medencék festőráfjainak kiemelését, a felsodrást megkönnyítette, gyorsította. Erre az időre már a vásározás mellett a viszonteladói hálózatot is kiépítette a cég. Ötvenkilométeres körzetben 24 vásározóhelyük volt, 95 helységbe szállítottak vasúton és postán 108 ügyfélnek. A falvak rőföskereskedői, fogyasztási szövetkezetei vevőkörükhöz tartoztak, amit az üzleti levelezés, az adósok nyilvántartása pontosan rögzített. Azonban ezen a körön kívül pl. Szlavóniából is volt minta szerinti megrendelésük a 80-as években. A század elején pedig Pozsonyból küldött barhendanyagot mintáztak, festettek és az ottani igények szerint kevéssé keményítették. Köztudomású, hogy a kékfestés részben idényjellegű iparág volt, mert a fagyos időszakban festeni, ill. keményíteni és szárítani nem lehetett. Az áru leszürkült, selejtes lett. Ezért a téli hónapokban részben tarkázással foglalták el magukat az állandó festősegédek, illetve az új épületben kb. 30 vég számára alkalmas légfűtésű téliszárítót használták. Ez azonban csak töredékét volt képes szárítani a lehetséges termelésnek. Ezen a helyzeten segített 1908-ban az új 23 lóerős gőzgép beszerelése és a nagy szárítógép felállítása. 1908 elején három festősegéd és tíz munkás dolgozott hetibérben, előbbiek 24 koronát, utóbbiak 10-12-14-16 koronát kerestek. Ebben az időben 14 eladással foglalkozó asszony és lány alkalmazott járta a vásárokat, árult a hetipiacon, természetesen kékfestő ruhában, reklámozva a cég legújabb mintáit. Javadalmazásuk változó volt, aszerint hogy ki járt vásárra, piacra vagy mindkettőre. 1904-ben az egyik leány 245 koronát kapott készpénzben, 270 koronát ruházatban. Egy másik 1906-ban hét hónapra 176 korona készpénzt, 262 koronát ruházatban. Elszámolásaikat külön könyvben vezették „1908-tól Eladónék fizetésök" felirattal. Két-három oldalnyi feljegyzés magatartásukról, lopásaikról, elbocsátásokról tanúskodik.