Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)
A gépeket Berlinből és Chemnitzből vásárolták, a textilgépgyártás kiemelkedő centrumaiból. A favázas Perrotine-gépet 1912-ben cserélték ki a fémvázas gyártmányú gépre, amelyet a Kluge-cég az állami gépsegély keretében kapott. A prosperáló műhelyek kaptak gépeket, kisiparosok és szövetkezetek is, hogy a hazai ipar fejlődését elősegítsék. Aki a gépeket folyamatosan használta, termelése emelkedett, annak tízévi használat után tulajdonába ment át a gép. A Kluge-cég fejlődését ismerve, ezt a hatóságok nem is vonták kétségbe, hiszen egyéb gépi berendezéseivel együtt kisgyár szintjére emelkedett. A gépi berendezések felszerelése, az új gőzgép, létszámbővítéssel járt. Az 1912. évi csoportkép 22 férfit, 3 inasgyereket, 24 eladót, valamint Kluge Károlyt és családját örökítette meg. Fia Ferenc ekkor már mellette dolgozott, de az üzemet csak apja 1919-ben bekövetkezett halála után vezette anyjával közösen, továbbra is özv. Kluge Ferencné cégbejegyzéssel. Kluge Károly a világháború alatt nem vállalt hadiszállításokat, ezért nem is részesült a hivatalos nyersanyagellátásból sem, az üzem termelése visszaesett, ugyanakkor megnövekedett a váltóba hozott munka. Az 1923-as váltómunka-nyilvántartás szerint 108 helységből hoztak bérfestésre kötényt, tarkázni való fehéret, fonalat, ruhát, kendőt, szoknyát, vásznat, gyolcsot, zsebkendőt, abroszt, ajtóruhát, inget, réklit, nadrágot, kabátot,- teljes férfiöltönyt. Tehát a szükség előtérbe hozta a kelmefestést. 1923-ban meghalt Kluge Ferenc is, a család utolsó férfitagja. Leánya, Kluge Matild Karcsay Béla katonatiszthez ment feleségül, aki 1919-ben a Léva körüli harcokban a Vöröshadsereg oldalán vett részt, emiatt később mellőzésben részesült. 1923-ban hazahívták az üzem vezetésének átvételére, alezredesként szerelt le. Természetesen a szakmát nem ismerte, a segédektől tanulta azt meg, és tett szakmai vizsgát. 28 A tulajdonképpeni vezető egyik segédjük, Kovács József volt, művezetői minőségben pedig 1928-1945 között dolgozott a Kluge-cégnél. A két háború közötti időben bevezették az indantrén festést is, amivel a városi polgári viselet igényeit is kielégítették. Az anilinfestékek használatának érdekes és hatásos példáját alkalmazták a kékfestésben. Az alapot vörösre festették, majd erre nyomtak, és úgy festették ki a szövetet, asztalterítőt indigóban (ekkor már az ún. Indigoteig volt használatos). A savazás, mosás után a kék alapon vörös minták szinte izzottak. A nagymultú üzem a gazdasági válság után lassan újjáéledt. Nyomát találtuk a gépi minták frissítésének, újabbak megrendelésének a vorarlbergi Hard egyik formakészítő gyárában (Johann Schwärzler-Mechanische Formen- und Walzenstecherei). 29 A hengernyomás a budapesti nagyüzemekben honosodott meg, a kékfestő középüzemeknek ehhez nem volt tőkeerejük. A Felvidék egy részének visszacsatolása után, az 1940-es évek elején e területek felé is kiépültek a Kluge-cég kapcsolatai, így pl. szállítottak komáromi, érsekújvári, somorjai, dunaszerdahelyi, vágsellyei stb. kereskedőknek. Bővítették régi üzleti hálózatukat, a vásározó helyek számát harmincnégyre növelték. A szállítás ekkor már teherautóval történt, amint azt a fényképek is dokumentálják. Az utolsó fellendülést a hamarosan bekövetkező hadigazdálkodás, nyersanyaghiány visszavetette. A második világháború után teljesen a kézi technikára esett vissza a termelés. Főleg sima árut készítettek, váltómunkát vállaltak, kelmefestést végeztek egy-két munkással. 1955-ben már csak az egykori gépész, Pücsök Sándor végzett kézi dúcnyomást, aki 47 évig állt a cég szolgálatában. A tulajdonos Karcsay Béla pedig végezte a mángorlást a pincében, a lóhajtású mángorlón. A ló álarcot viselt, csak előre látott,
