Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

De a haladó erők képviselői nemcsak a realizmus mellett tettek hitet, hanem az elevenen ható művészet mellett is. Hont Ferenc igy fogalmazza meg: "A művészet minden ágazatában a pillanatnyi, fölszines hangulatkeltés helyett a közönség szemléletének, érzésvilágának és magatartásának legmélyebb rétegein is átsugárzó, tartós, továbbrezdűlő, cselekvésirányitó hatására törekszünk. A versmondó szavai a hallgató lelkivilágának ugyanolyan mély rétegéig hatolnak,amilyen mély lélekrétegből fakadnak. Az elhangzó vers hitelességét a szavaló csak teljes emberségének szolgálatbaállitásával bizonyithatja. Igehirdetésének nemesércfedezete az egész lényét betöltő, mélységes meggyőződés. Nemcsak vallania, hanem vállalnia is kell a költő igazságait, dobogón és életben egyaránt. A meggyőződéses szavaló nem magyarázza a verset a közönségnek, nem torzitja puffogó jelszavakká a költő eszméit. Nem tanit és nem szónokol. Éli és hiszi, amit mond."

1' Ezek is olyan hagyományai a versmondás elméletének, melyeknek figyelembevétele feltétlenül szükséges és amelyek nélkül csupán reprodukáló mesterséggé züllene a versmondás egyébként alkotó művészete. A művészi szinvonal emeléséhez azonban nem elegendő csak az idézetek ismerete, sőt az sem elég, ha régebbi helyes megállapítások vérévé válnak a művészeknek. De tovább megyek! Az sem elegendő, ha a mi gyakorlatunkból kialakult helyes elveket termékenyítünk meg hagyományos elemekkel, ha a kettő egymásrahatásából a gyakorlatban rendkivül gyümölcsöző elméleteket tudunk teremteni. Ilyen elméleti és gyakorlati felkészültség mellett is hiányozni fog az, aminek sorsdöntő fontosságát a színészetben nem vitatja senki az utóbbi száz évben, de ami hiányzik a versmondóknak ma is: a külső szakszerű ellenőrzés, amit szinpadon a rendező végez. A Szovjetunióban a versmondás ^Költészet a dobogón. Bp. 19^2. 36. p. 128