Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

fülmozgatása. /Hát még, ha ehhez a recitálás is járul! Mert sajnos tapasztalható./ Hevesi és Kosztolányi harcias támadása az "öblögető", vihart tuldübörgő hangok ellen, meghozta eredményét. Csak nem egészen megnyugtató módon. Ma ott tartunk, hogy versmondóink nem hogy nem orditják, de nem is mondják a verset /tisztelet az egyre több kivételnek/, hanem nyöszörgik ós suttogják. Még azok is, akiknek volna, letagadják a hangjukat, mint valami vétkes tulajdonságot. Igaz az, hogy a versmondóknak nincs szükségük nagy hangterjedelemre, mint az énekeseknek. Jól modulálható, félhangokat is aprózni tudó hangra van szükségük /ahogy Hont Ferenc több izben és helyen kifejtette/. Fontos az, hogy hangterjedelmén belül gazdag, szines, aprózott hangot legyen képes alkalmazni. Mondom, ez igaz, de ha van, akkor ne tagadják le, pusztán azért, mert ez a halkság iskolává vált. Ahol szükséges, igenis használják, ezzel tesznek jó szolgálatot a mi életünknek. Ezzel emelik a versmondás tekintélyét, mert egyfajta hazug tárgyilagosságtól mentik meg e művészetet. A tradició nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a mult évben produkáltunk. Tehát a mult évben kialakult hagyományon is tul kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk,viszont százéves módszereket is alkalmaznunk kell, ha helyesek. Nem azon múlik egy módszer helyessége, hogy mikor keletkezett, hanem azon, hogy alkotó módon alkalmazni tudjuk-e saját gyakorlatunkban. Egressy Gábor majdnem száz éve irta: "Minthogy a költői eszme mindig érzelem alakjában jelenik meg: tehát a beszélő magát mindenek előtt a költő kedélyállapotába helyezi, érzelmeit sajátjává teszi, s ezek természetes hangján fog szólani, egyszerűen és nemesen.Gál Gyula 30 évvel ezelőtt fogalmazta meg: "... a szavalónak tudnia kell, hogy az ő művészete bizonyos zárt formát követel, mely a mozgás és gesz1

/'a szinészet könyve. Pest. 1866. 78. p. 125