Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962
I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás
meg a költemény. Márpedig a versnek meg kell ragadnia a hallgatót, kényszeríteni kell bizonyos gondolatok, érzések aktiv befogadására. Vajon a mult század dallamos, pátoszos előadásmódja elérte ezt? Vajon a szavalók mindannyian átérezték a költő érzéseit? El tudták ragadni a költő igazságával közönségüket? Elő tehát néhány korabeli lapot. Mit irnak a versmondás, a szavalás hatásáról? A Honművész, a Regélő, a Társalkodó, a Figyelmező szabadságharc előtti évfolyamai alig adnak hirt szavalóestékről. A "Hangverseny és szavalási verseny"-ékről, a "Quodlibet"-ekről néhány soros tudósításokat találunk, melyek megemlitik, hogy "zajos tetszést" aratott X énekes, jól szavalt Z műkedvel ő ur, de ritka, hogy hivatásos szavalót említenének.Ha emlitenek,akkor is csupa általánosságot írnak. /Mint ha 1961-es magyar újságokat forgatnánk./ Hiába fordulnánk tehát régi kritikákhoz - nincsenek. Pedig itt, ahol a művész egyedül tolmácsolja a költő mondanivalóját és művészetét, rendkívül fontos lenne apró részletek leirása. A művészek megitélése, a vers helyes vagy helytelen felfogásé""'í megértése, objektív ítélet megfogalmazása szempontjából a hangszinváltozások leheletfinom árnyalatainak, az arckifejezés apró változásainak, a műrész állásának, szövegtudásának, a részek kiemelésének stb. nagy jelentősége volna. Ezek nélkül csak sötétben tapogatódzik már az egy generációval későbbi kutató is. Meg aztán: nincs mihez hasonlítani a hallott, látott produkciót. A színjátszás esetében a szinész művészetét és munkáját hasonlítani lehet egy egész külvilág valóságához, egy összefüggő cselekmény igazságához. De a versmondásban, ahol az előadó hangjában realizálódik a cselekmény, a hangszínben, dinamikában válik reális erővé, ahol a valóság a költő és az előadó érzelmein átszűrve tör a felszínre ilyen művészetben csak a pontos leirás /méginkább a rögzített hang/ alapján lehet valamelyes objektiv Ítéletet mondani. 114
