Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

Hiába, olyan leírást, mely részleteket is adna - sajnos ma sem találunk. Nem marad más hátra, mint a negatívumokhoz fordulni. Már Egressy is azzal a céllal irta meg a szavalásról kialakult elméletét, hogy valamilyen, eddig kialakult gyakorlatot helyes irányba tereljen. Nyilván az 5 korában a szinészek a pódiumon is szinászek voltak, ágáltak, játszottak, cselekedtek a testükkel is, nemcsak a hangjukkal. Ez ellen irta az ismertetett mondatot is. Kérdés: tanításának volt-e valami hatása? Vajon a kevésbé tehetséges szinászek képesek voltak-e elméletét a gyakorlatban megvalósítani? A tehetségek feltétlenül.De e művészet száméra éppen az a tragédia, hogy minden kissé becsvágyó ember, aki a hétköznapi értelemben megtanult beszélni, azt hiszi, hogy közönség elé lépni sorsjelölte kötelessége. Ezért azután elárasztja az előadóestéket a dilettánsok sokszázas, talán sokezres tömege és szavalnak, szavalnak, szavalnak. Egressy Gábor korának hősi pátosza a kezünkben, pontosabban a szájunkban züllött énekké, hamissá, kellemetlenül zavaróvá. És ez a Nemzeti Szinház színészeire is vonatkozott, hiszen ők vetkezték le legnehezebben a szinház által kényszeritett un. "nagy stilust", amelyet a századforduló idejére, még a Vígszínház versenye is csak nagyon nehezen tudott kissé a természetes stilushoz közelíteni. De térjünk vissza a negatívumokhoz. Egressy halála után mintegy negyven évvel, az utána következő nemzedék legnagyobb gyakorlati és elméleti szinházi szakembere. Hevesi Sándor, őrzStt meg az utókor számára néhány jelentős hibát, mely a versmondást természetellenessé tette. Fontos elméleti müvének bevezetőjében igy ir: "...A mi pódiumunkon a művészet csak a bombasztikus, retorikus stílusig jutott, amelynek már a színpadon - Istennek hála - meghúzták a lélekharangot. Ez a retorikus stilus pedig főként abban áll, hogy szavakat szinez és fest, ahelyett, hogy az egész vers 115