Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

mindent elérni, csak az cselekedhet. De miket cselekedhet? "Az dalo

l és regél, as alakit, egyénit, szinez, utánoz és képmásol." A dalo

l szó nem a verstan "dal" műfajának előadására vonatkozik. Ha nem ismernénk ez utóbbi két idézetet, arra is gondolhatnánk. Itt kimondottan a vers szövegének fűtöttebb hangú, pátosszal telitett előadására utal. Arra nem lehet gondolnunk, hogy Egressy véleménye megváltozott volna a két könyv megirásának ideje között, hiszen "A szinészet könyve" halálának évében jelent meg. "A szinészet iskolája" pedig jóval halála után. Mindkettőben saját tapasztalatának legjavát adja, s ha néhány ponton ellentmondások látszanak is köztük, mégis azonos elvet tükröznek - legalábbis a fentebb vázolt tételekben.Még egy idézetet ideiktatok állitásom igazolására. "A vers a nyelvi alakok legszebbike. Szépségének lényege: a dallamos hang, a rytmu

s..."

1 A ritmust Egressy dallamos hangnak nevezi, tehát nyilvánvaló, hogy amikor verset szavalt, dallamosan éreztette is. Ezt a stilust nem tarthatjuk helytelennek. A magyar szinészet lelkes és lendületes hőskorának, de a magyar polgári fejlődéssel együttjáró nemzeti szabausághangulatnak is feltétlenül a belső - és külső - tűzzel telitett, lelkes pátosz volt a visszahatás a szóbeli előadásban. Ezt a pátoszt nem szabad visszautasitani. A mi korunk forradalmi lendülete is megkivánja a mi korunknak megfelelő lelkes pátoszt, s aki ezt kihagyja előadásából, vagy ezért megrója az előadót, nagyot vét a művészet ellen, mert megfosztja e csodálatos műfajt egyik legfontosabb elemétől. Viszont helytelennek kell tartanunk, ha valaki nem érzi át a verset és mégis pátosszal teli hangon beszél. Ilyenkor előadása kong az ürességtől, a közönség nyugtalan. Az álpátosz csak a hang csillogtatására jó, de nem győz meg a költő igazságáról, nem ragad magával, mert az előadót sem ragadta A szinészet könyve. Pest. 1866. 77. p. 113