Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - A vásári színjátszás kezdetei hazánkban

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 79 Horváth János nyomán - arra figyelmeztet, hogy a művész 1541 és 1554 közötti vándorlásainak korszakában „német, szerb, török hegedősök, énekesek" hatása alá került, s hogy újságoló-híresztelő, történet-népszerűsítő históriás énekeit nem költeményeknek szánta: „Versei dallamban fogantattak s énekszóval képzelendők, még ha maga nem házalt is mindenik művével [...] vándorénekes módjára." Egyébként Cronicájában éppen ő használja a „chyel chyapas" szót „Possen reissen", „bohóckodik" értelemben.

1

3 A „Czeltsapo" kifejezés Molnár Albert szótárában pedig éppen hogy „Ardelio"-jelentéssel [!] szerepel, s így ezt a tevékenységet egyértelműen a szerepjátszó alakoskodással azonosítja a 2. századi mimus-figurára utalva.

1

4 A históriás éneknek aló. század közepéről negyven melódiája maradt fenn, többek között egy Kármán Demeter nevű hegedősé is, aki Tinódi szerint „csélcsap" s akinek Uluman bég „csúfságaiért" ajándékot adott. A históriás ének előtt azután hosszú karrier állt egészen a 19. század vásári énekes koldusaiig, illetve az irodalomba is beemelt balladás történetekig. A 16. század közepén találkozunk a képmutogatás korai, egyházi formájával: 1548-ban Bencédi Székely István Zsoltárkönyvé ben említi, hogy „Ez Luciper tábláját láttam [...] Csáti Demeternél és Varadon fráter Gergelynél". A vizuális eszközökkel is megjelenített, vásári „kikiáltó-költészetté" váló játékforma századokkal később Balog Istvánon át Arany Jánosig él és emelkedik irodalommá.

1

5 A század második felében az „alakozás" szó is elnyeri az „álortza-jádtzás" teljesebb értelmezését. így például az 1562-es úgynevezett Debreceni kánon tilalma nyomatékkal szól azokról, akik „színjátszói álarczokat vesznek magokra, aljas viseletet és taglejtéseket csinálnak", hiszen ezzel „a kéjvágy fáklyáját gyújtják meg".

1

6 A történelmi helyzet ismeretében nem meglepő, hogy aló. század utolsó évtizedeitől kezdve adataink egyre inkább az északnyugati „királyi" Magyarország, illetve a viszonylag független Erdély területéről származnak. így például már 1568-ban Liszti János püspök erdélyi kocsmai hegedősöket emleget, akik a kenyérmezei csatáról énekeltek.

1

7 Meglehetősen bizonytalan viszont, hogy az olyan alacsonyabb rendű szerző-előadók, mint az 1580 körül működő Mold(o)vai Mihály, mely tájon daloltak. Ő ezekben az énekekben kalandosnyomorúságos életéről, a különböző mesterségekben való sikertelen próbálkozásairól szólott. A pozsonyi prépost, Monoszlai András 1589-ben írja, hogy hegedősök „a szomorú embereket a korcsomán alakozván" vigasztalják. Báthory Zsigmond a század 80-90-es éveiben meg éppen olasz „szemfényvesztők,