Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Ady és a színház művészete

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 149 hogy a színház megrekedt a nagypolgári igények kielégítésénél, akkor nem csekély indulattal írta le róla: „Legalább is annyit ártott ennek az országnak, mint - Szapolyai János a mohácsi csatánál". Párizsból érkezve a Nemzeti első előadásainak benyomásait még enyhe iróniával fogadta, vélvén, hogy „a Nemzeti Színház s az öltözöttebb magyar múzsa, úgy van most, mint maga volt a tavalyi farsangon, édes asszonyom. Silányak az udvarlói." Sem a közönség, sem az együttes nem elégítette ki, a játékstílust pedig végzetesen elmaradottnak ítélte. Hangja egyre kegyetlenebb lett. Azt még csak sajnálta, hogy Az ember tragédiája felújítása nem expiálta a színház „sokasodó bűneinek legalább egynéhányát", s főképp azért nem, mert az előadás „a régi énekstílusnak, ürességnek, lelketlenségnek valósággal a darab római képébe illő tobzódása". A személyeskedéstől sem riad vissza: „A felfújtságnak, a semmiségnek milyen kellemetlen pöffetegjei csinálják itt azt a stílust, mely egyedül a Nemzeti Színházé az ó- és újvilágban, arról beszélni sem jó." Az a néhány igazi színész, aki odakerült - és Ady itt természetesen Pethes Imrére és Ódry Árpádra gondol - belevész „a lelketlenek, a szavalók, az éneklők, a szép legények, protekciós ifjú művésznők (kik öregebbek alapjában színésznagyszüleiknél), babéros rokkant aggok zűrzavaros kórusába". Aligha lehetne véresebb indulattal utasítani el a múltat. A jövőbe pedig csak egy vékonyka reménysugár világított, amelynek a fénye egy-két előadás erejéig éppcsakhogy érintette Adyt. 1905 márciusában látja először a Thália Társaság egy produkcióját, Strindberg Apa című darabját. Nem becsüli túl őket, de érzi jelentőségüket. Következő „péntek esti levelében" definiálja a látottakat: „Műkedvelők, modern, ifjú lelkű magyarok játszották, s talán: ugyanilyen volt a publikum is. [...] Benne vagyunk mindenképpen a forradalomban. Nem a könyvek kezdik." Fél év múlva - már láttuk - évekre szóló élményt kap tőlük a Solness építőmester előadásán, mint azt egy Csinszkához írt 1914-es levele is bizonyítja. De még ekkor is féltve, óvatosan dicséri őket: „Mi bizonyisten megindult szívvel hallgattuk ma délután a Folies Caprice-ban (igen: a Folies Caprice-ban!) - Ibsent. [...] Mert ezerszer mondjuk ezer ádáz kritikus ellen: színpadot követel Ibsen. És más színészeket, mint az olcsó komédiás-színészek. A Thália truppja Ibsennel szemben még csak a szent - szándéknál tart. [...] Van egy színésznője a truppnak: Forgács Rózsi. A becsületes, igazi színésznek olyan új, becsületes, igaz hangjait hallatta ma néha Hilda szerepében, milyeneket még nem hallottunk magyar színésznőtől." Nagyon nagy szó ez Adytól. De továbbra is megmarad e mellett a véleménye mellett. Egy névtelen cikkében a Thália három egyfelvonásosáról