Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

MÓDSZER-TANULMÁNYOK - A színházi működéstan problémái

42 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK Amikor a középkorban, közel ezer éves kihagyás után, néhány egyházatya kezébe kerültek a „theatron" és „drama" szavak, amelyeknek gyakorlata évszázadok alatt feledésbe merült, úgy képzelték el az „előadást", hogy valaki a szöveggel a kezében beül egy kis házikóba, felolvassa-recitálja a darabot s közben néhány mozgékonyabb ember hozzájátszik, mozgásban illusztrálja az olvasottakat. Es bizonyos esetekben még ma is találkozunk olyan szemlélettel, mely szerint a színház művészete lényegében nem más, mint az írott dráma szövegének illusztrálása, hangos megjelenítése, s éppen ezért nem is kell túlságosan sok figyelmet fordítani egyéb összetevőire. Még olyan véleményt is lehetett hallani, hogy Shakespeare-t olvasva nagyobb és tökéletesebb az élmény, mint ha egy előadás „zavaró" momentumai befolyásolnák azt, aki mondjuk az Othellóval ismerkedik. Az ilyen végletes vélemények mindig arra mutatnak, hogy valami tisztázatlanság uralkodik e területen s nem árt közelebbről megvizsgálni, mi lehet ennek a tisztázatlanságnak az oka, majd pedig az eddiginél lehetőleg világosabban rá kell mutatni a tényleges helyzetre, a tényleges összefüggésekre. Felmerül hát a kérdés: mi is a színház, miből áll a színház művészete? Könnyű is, nehéz is a felelet. Könnyű, mert hiszen „mindenki tudja", - meg nehéz is, mert minél pontosabb definíciót keresne az ember, annál bonyolultabbnak tűnik. Nem csak azért, mert az emberiség történetében világszerte száz meg száz megjelenési formát vett fel; nem csak azért, mert határterületei rendkívül szélesek, s e határterületeken a kontúrok meglehetősen elmosódottak (akár a vallástörténetről, a néprajzról, a művészet más ágazatainak területéről, az irodalom fejlődéséről, agonális és sporteseményekről vagy a látványosságok meg-megújuló áramlatairól legyen is szó), hanem azért is, mert e bonyolult művészi jelenség tudományos megközelítése, éppen e művészet sajátosságaiból kiinduló elemzése alig történt meg. „Tudománya" rendkívül fiatal, alig pár évtizede bontakozott ki, egyelőre valahogy úgy, hogy mintegy alkalmazott tudományává alakítja át azokat a tudományágakat, amelyeken belül eddig a színházművészet komplex jelenségének egyes oldalait kutatták: az irodalomtudományt, a régészetet, a történettudományt, az esztétikát, a néprajzot, vallástörténetet, a képzőművészet történetét és elméletét, a természettudományok bizonyos ágait, a pszichológiát. Bizonyosnak tekinthető ugyanis, hogy különkülön egyikük sem képes átfogó módon szemlélni ezt a sajátos tárgyat és nem tudja megoldani vagy továbbfejlődéshez segíteni problémáit. Az igazi nehézség tehát a komplex jellegben van. Talán leginkább egy bonyolult képlethez lehetne hasonlítani, amelyben állandó és változó tényezők a lehető legkülönbözőbb