Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

MÓDSZER-TANULMÁNYOK - A színházi működéstan problémái

MÓDSZER-TANULMÁNYOK 43 csoportosításban és arányban vannak, illetve kerülhetnek egymással, hogy végül egy sajátos művészi jelenséget eredményezzenek: a színházi előadást. Világosan kell ugyanis látnunk, hogy ennek az új tudománynak a tárgya éppen a - köznyelven szólva - színházi előadás, amelyben a különböző alkotóelemek ötvözete jelenik meg, és bár e tudomány művelője köteles ismerni és elemezni a különböző összetevők természetét, törvényszerűségeit, az ötvözetben való nagyon különböző részvételét, jelentőségét, de elsőrendű kötelessége a teljes és végleges jelenség vizsgálata, a végeredmény elemzése (ezúttal azonban már a részletek vizsgálata utáni tudás birtokában). Itt külön is meg kell állni egy pillanatra. A tudományág fiatal voltát jelzi többek között az a tény is, hogy még megfelelő szakkifejezés-készlete sem alakult ki. E furcsa tény bizonyítékául éppen fenti tézisünk döntő szavát kell felhoznunk, azt, amikor a „színházi előadást" jelöltük meg tudományunk tárgyaként. Mert bár nyelvi konvencióink következtében meglehetősen nyilvánvaló, hogy a „színház" szó sem önmagában állva, sem olyan összetételben, mint „színházművészet", „színházi kultúra" stb. nem jelent feltétlenül „házat", tehát kőből való építményt, nem ártana pontosabb kifejezést használnunk. Véleményünk szerint a másik szó, az „előadás" is pontatlan és - mint az ilyenkor lenni szokott - szűk is és tág is. Tág, mert a szó valamilyen fajta recitálás asszociációját kelti, amely pedig sokféleségével messze visz e művészet sajátosságaitól, másrészt szűk is, mert (bár - valószínűleg megint csak konvencionális értelmezésben - általában beleértjük, mégis) hiányzik a tényleges rámutatás, hogy az előadás nemcsak a színpad oldaláról történik, hanem az élő színház művészetében elszakíthatatlan összetevője, alkotó eleme a közönség is. Ezt egyébként a színházi gyakorlati nyelv oly módon veszi tudomásul, hogy egészen az alkotás legutolsó fázisáig csak próbáról beszél, beleértve még azt a próbát is, amikor a nézőközönséget „próbálja hozzá" az egész alkotáshoz, tudniillik a nyilvános főpróbát. Talán a Hont Ferenc által használt „színjáték-egész" kifejezés fedi leginkább azt a teljességet, amelyben már a közönség jelenléte, tehát éppen a tárgyalt művészet egyik legfontosabb sajátossága is benne foglaltatik. A színház művészetének tulajdonképpeni sajátossága kiegészítve újraalkotni azt a képet, amelyet a színpadi mű alkotója maga előtt látott, és amelynek egy részét szövegben (túlnyomórészt párbeszédes formában) rögzítette. Új életre kelteni, megjeleníteni elsősorban a színész tud, hiszen a társadalomban élő emberről szóló cselekménysorokat cselekedve ábrázolja. De ahogy sok minden más mellett a közlekedés technikája is megváltozott a gyalogjárástól a Mars-rakétáig, így változott a világnak színjátékon keresztül való ábrázolá-