Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

KITEKINTÉS - Színház-utópiák

KITEKINTÉS 399 Színház-utópiák Az emberek sokkal inkább hajlandók a kritizálásra, mint az alkotásra. Nagyon kevesen vannak, akik új világot akarnak építeni a régi rossz helyett és alig akadnak néhányan, akik szükségét érzik, hogy élő képét adják álmaiknak, meglátásuknak, vagy hogy rendszert teremtsenek, ha csak két mondatban is. Az egyik ilyen utópia Craigé volt. Sorsát már ismerjük. A színház-kultúra fejlődése azonban nem állott meg. Érdekes különbség van 1914 és 1925 között. Láttuk, milyen büszkén jelentette ki egy esztéta 1914ben: „Semmi kétség, hogy a színház elérte a kultúra legmagasabb csúcsát."

1 1925-ben azonban az emberek nem tekintettek vissza a múltba és nem tettek ilyen fölényes kijelentéseket. A múlt borzalmas és szomorú volt. Új jövőben kellett reménykedni: „Ha azt mondanók, hogy a dráma már elérte utolsó szakaszát, ez azt jelentené, hogy nem fejlődhetik tovább. De sok könyv arról beszél, hogy a modern drámát még tovább kell tökéletesíteni."

2 Már pedig minden utópia alapgondolata a tökéletesítés. Nézzünk meg először egy primitív álmot, amely nem is tartott többre igényt, mint hogy megmutassa, mi a színház ősformája, amely egyben a legtökéletesebb s ezért a jövő számára kívánatos forma is. „Szín: egy falu gyepes főtere, vagy a városnak, vagy vidéknek bármely nyilvános és nyílt területe. Köteleket feszítenek ki cölöpökre, mint a »ring«-ben. A hallgatóságot trombitaszóval hívják egybe; belépnek a szereplők. Leülnek a kötélen belül, minden maszk nélkül, várva a végszavukat. Amikor a végszó elhangzik, a soron következő szereplő felugrik, hogy a saját szerepét eljátssza, s mikor eljátszotta, egyszerűen újra leül."

3 - Ez a szabadtéri színjáték tulajdonképpen visszatérést jelentett a régi, ösztönös játékmódhoz; újjászületett „commedia dell'arte" volt, melynek előfeltétele azonban egy civilizáció nélküli igen magas kultúra. Az univerzalitás ezeknek az utópiáknak is egyik előfeltétele volt. Az univerzalitás eszméje az előbb említettek mellett még úgy is tekinthető, mint a társadalmat átfogó új gondolkodásnak egyik következménye: a tömeget csak elemi erejű hatásokkal lehet irányítani, minden lehető eszközzel, tömeghatásokkal. Ez volt tulajdonképpen a film előnye is: eddig nem ismert eseménysorozattal, képek tömkelegével tudott szinte kábítóan hatni egyszerre nagy tömegek-