Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - A Szentivánéji álom tündérei

372 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK A Szentivánéji álom tündérei Régebbi művek olvasásakor, színpadra vitelekor ki-ki a maga módján értelmezi (át) a kézbe vett „szöveget". A mai irodalomtudomány még meg is könynyíti, sőt szinte kötelezővé teszi ezt a szándékot. Ha azonban eleve kizárjuk a „korabeli" jelentés megismerését, részben szegényebbé tesszük az értelmezés körének lehetőségeit, részben elveszítjük magának az eltávolodásnak, a „dobbantásnak" a mércéjét. így van ez a legismertebb remekművek, például a Szentivánéji álom esetében is. Itt vannak mindjárt ezek a „tündérek". Ki hisz ma már az ilyesmiben? Mit lehet velük kezdeni? Születtek is szép számmal értelmezések, magyarázatok és belemagyarázások. Oberon és Titania, Puck, manók és tündérek! Mindenekelőtt: ezeket az alakokat nem Shakespeare találta ki! A 16. és 17. század Angliájában mindenki számára ismerősek voltak már az olvasás vagy a színpadra lépés első pillanatától kezdve. Évszázadok, sőt évezredek hiedelemanyaga állt mögöttük, a valóságosnak tudott s még mese alakjában is hitelesnek elfogadott kulturális tudatvilág. A „tündérek" hozzá tartoztak az élet teljességéhez, megvolt a maguk dolga, ők voltak a „little people", a láthatatlan törpetársadalom. Méretüket harminc centiméterre becsülték. Angol nevük - „fays", „fairies" - is a messze múltba mutat: elődeik a latin „fatae", a Sors képviselői voltak. Ambivalens jellemet tulajdonítottak nekik: lehettek jótevők, de rosszindulatúak is. Segíthettek és árthattak. Ismerték varázserejüket: alakot tudtak váltani, pillanatok alatt elrepülhettek a Holdba és vissza. Füvek tudói voltak. Veszekedéseiket az egész természet megsínylette, az idő kifordult sarkaiból. Hatalmuk volt az újszülöttek felett, segítették a gyermekáldást. Nem ritkán beleszerettek a halandókba. Ők maguk halhatatlanok voltak. Vegyük hát sorra a szentivánéji tündéreket. Oberon a tündérek törpe-királya. Nevét, főleg miután alakját „beemelték" az irodalomba, többféleképpen írták: a franciáknál - Aulbéron, Auberon, a germánoknál - Alberon, Alberich. A szó ősi töve az ó-norvég álf Ebből lett az óangol aelf (később az el£ többes száma elves). Egyénítve az északi népeknél Alfar: házi szellem, akinek áldozatot (álfa-blót) hoznak, mert a halottakat képviseli. Segítő, de betegséghozó szellem is. Rossz álmokat hoz: ez az Albtraum (a németeknél