Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Példának okáért: a János vitéz

332 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK [...]." De emellett, sajnos, ő is hivatkozik Kellér Andorra, mint forrásra, illetve a csak részben elfogadható Fedák Sári-emlékekre, az Útközben című, 1929ben megjelent kétkötetes önéletrajzra. Sok téves adatot közölt Hegedűs Géza 1971-ben a Heltai Jenőről megjelentetett kismonográfiában. Náluk pontosabb beszámolót írt Bános Tibor 1986-ban kiadott Fedák-regényében (Aki szelet vet...), de néhány „legenda" még oda is bekerült.

2 Téves következtetésre juthat minden olyan történelmietlen szemlélet, amely jelenlegi ízlésirányokat, irodalomelméleti tendenciákat vetít vissza egy évszázaddal ezelőttre. Különösen makacsnak bizonyulnak azok a „maguktól értetődő" megállapítások, amelyek az egyébként „non sequitur" logikaellenes kategóriába tartoznak. Például: az első felvonás falun történik, tehát = „népszínmű". A második felvonásban a királyi udvarban kupié és keringő hangzik el, tehát = „operett". Ezeket a meghatározásokat viszont manapság - ki tudja miért? - általában pejoratív értelemben használják. Tehát a János vitéz száz év sikere ellenére (vagy talán éppen azért?) elmarasztalandó. A feladat kézenfekvő: be kell bizonyítani, hogy szinte minden másként történt. Az alábbiakban megkísérlem, hogy kellő forráskritikával „rendbe tegyem" a János vitéz bemutatójának igazolható tényeit. Ezért túlnyomórészt 1902 és 1904 között megjelent adatokat használok fel. Az ötlettől a bemutatóig Az Új Idők című folyóirat 1902. június 29-i számában programértékű, szenvedélyes hangvételű cikk jelent meg A magyar operett helyzetéről. Eszerint a kor operettje: „Londonban értelmetlen, szédítő, lármás zene- és táncőrjöngéssé változott, melybe minden becsületes műérzék belebetegszik, Párizsban mocskos szemétládájává azoknak a kietlen trágárságoknak, melyek a francia szellemesség ragyogó köntöse alól világgá fecsegtek immár mindent, ami bennünk, körülöttünk szennyes, alacsony, szégyellni való és állati [...]." Ugyanakkor nálunk, magyaroknál: „Az irodalom minden műfaján erős vonzódás észlelhető a nemzeti romanticizmus felé [...]. Magyar levegőre vágyik a mi szívünk. A végeigyöngülésben haldokló népszínmű és a koránszületett fővárosi életkép következetes kudarcai érdeklődésünket ezeréves históriánk kalandos szépségei felé terelték. Argyrus királyfi témája évek óta kísért színházaink fölött. Mondáink, népmeséink csodaalakjai pedig a dajkamesék ismerős hangján kínálják magukat tollúnk alá [...]. És a magyar zene problémája sem olyan boszorká-