Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Példának okáért: a János vitéz

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK 333 nyos föladat ma már, mint amilyennek csak pár év előtt képzeltük. Az André Chenier és a Fedóra szerzője megmutatta, hogyan lehet a legkomolyabb műfaj keretében értékesíteni azt a megfizethetetlen zenei kincset, mely népdalainkban gazdagon hever s ezzel egyszerre világossá lett, hogy nem arra a sokat emlegetett teremtő zsenire van szükség, aki egy ihlet percében máról-holnapra megteremtse a magyar muzsikát, hanem egy ügyes és merész feldolgozóra, aki visszahódítsa a részben nyers, részben elferdített anyagot annak hívatlan bitorlóitól: a cigányoktól!" A cikket Bakonyi Károly (1873-1926) írta, aki jogi tanulmányainak befejezése után a Földművelésügyi Minisztérium alkalmazásába került. Novellái és tárcái csakhamar különböző fővárosi napilapokban és folyóiratokban jelentek meg. A Fővárosi Lapok 1900. évi 48. számában pedig elvi írásait közölték Magyar drámaírók nevelése címmel. Valószínű, hogy ez idő tájt már készülődött a Bob herceg szövegkönyvének megírására. 1900. szeptember l-jétől kezdve jelent meg a Zenevilág című szakfolyóirat. Tulajdonosa és főszerkesztője Hackl N. Lajos (1868-1942) volt, aki Zeneakadémiátvégzett, majd országos énekoktatási felügyelő lett. Lapjának 1901-1902. évfolyama 451. oldalán jelent meg egy írás, amely mintegy megelőzte Bakonyi fent idézett cikkét. Ebben a Magyar muzsikus című - egyébként anonim közlésben az alábbiakat lehetett olvasni: „A palotás zenét, operát és a magyar műzenét megteremtették - igaz! - idegen, de leginkább német származású magyarok, akik e magyar glóbuson magyarrá lettek. (Csermák, a két Ruzitska, Erkel Ferenc, Mátrai, Mosonyi, Doppler, Huber stb.) - a kik a népdalt újra szülték, azok származásukra is magyarok: Szerdahelyi, Egressy, Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér, de a cigányságot nem találom." Ugyanebben a folyóiratban, az 1902. november 18-i számban A zene mint gyógyszer címmel jelent meg egy kisebb tanulmány a fentihez hasonló gondolatmenettel. Számunkra legfontosabb része így szólt: „Hasonlóképpen kizárjuk a »zene« fogalmából a cigánymuzsikát is. Lehet, hogy néhány zenei analfabéta - a kik egyébiránt derék emberek és tekintélyes pennaforgatók lehetnek - e kijelentésünket a hazafiatlanság vádjával illetik. Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy bármily szép is volt a cigányságtól, hogy nemzeti zenénket a kulturális megpróbáltatás hosszú évtizedei - recte évszázadai folyamán szeretettel istápolták, elérkezettnek látjuk az időt, hogy a magyar zenét maga a magyar társadalom vegye a védelmébe, és igyekezzék ezt abba a formába ölteni, a melybe minden kultúrnép zenéje beöltözött (leghamarabb a német, legutoljára az oroszoké), s a melybe a nép zenéjének épp úgy bele kell öltözködnie, mint a nép költészetének a poétika nemesebb