Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
PÁLYAKEZDÉS - Őrület és rajongás
32 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK Őrület és rajongás A magyar színház történetének jövendő írója minden bizonnyal csodálkozva fogja forgatni az 1943-44. évre vonatkozó adatokat. Ha nem dolgozik elég körültekintéssel, még az is megtörténhetik vele, hogy ezt az évadot a magyar színházkultúra egyik legdicsőségesebb esztendejének kereszteli el. De az is lehet, hogy jó szeme lesz és akkor kénytelen lesz ítéletet mondani az ország 1943-44-es színi kultúrája felett. A történetíró vagy a szemlélődő kortárs ilyen kettős ítéletének lehetősége abban rejlik, hogy a színház körüli - adatban fennmaradó - számok legeslegnagyobb része a főváros színházi életére vonatkozik, és így könnyen megtévedhet az a valaki, aki a 14 millió magyar kultúrigényét, illetve kultúrlehetőségeit a szórakoztatóipar hálójába alaposan befont, körülbelül kétmillió budapesti és pestkörnyéki ember igényén és lehetőségein méri fel. Mert igaz ugyan, hogy adatai kétszázas szériákról, ötszörös és tízszeres áron vett fekete jegyekről, jegyért való hajnali sorbaállásról, elővételi rohamokról és tízszeres bérlőtömegekről számolnak be néki ; de ugyanakkor észre kell venni, hogy míg ez a kétmillió ember (mert az adatok Pestről szólnak) kilenc színházat tart fenn, sőt zsúfol tele - addig a másik tizenkét millióra csak huszonhét társulat (tehát nem is színház s éppen nem az egész színiévad tartamára) jut; s azt is, hogy míg a fővárosban körülbelül 130-200 ezer ember néz meg majd minden darabot, tehát legalább 7,5-10%, addig még a legnagyobb vidéki városokban is csak 4-5% megy el, vagy kíván elmenni színházba. Nagy sikernek számít, ha egy-egy darab ötnél többször megy, s ha így van, lehet-e számonkérni a nyilvánvaló módon hevenyészve összecsapott előadások színvonalát? A művészi színvonal csökkenésével esik a látogatottság, a nézők csalogatására s a legelemibb létfeltételek megszerzésére alacsonyrendű szórakoztató eszközökhöz nyúlnak az igazgatók - hisz kénytelenek -; a kép bizony nem is olyan dicsőséges. Ha okot és magyarázatot keresünk, a következő kérdések kerülnek előtérbe: Valódi kultúrigényt jelent-e a fővárosi közönség rohama a színházjegyekért? Ha igen, hogyan hasznosíthatnánk a jövő színháza számára? Ha nem, hogyan lehetne megakadályozni a rohamos és végzetes visszaesést a mostani roham okainak megszűntével?
