Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

312 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK ahol a szcenikai lehetőségek eleve korlátozottak, ott a művészi teljesítménynek szinte egyetlen záloga a színészi alkotás minősége. Mindezek tudatában lehet csak beszélni a színház művészi arculatáról, arról, hogyan tolmácsolják a - láttuk - sokoldalú és változatos műsordarabokat. A színház munkakörülményeinek sajátossága miatt elsősorban a szcenika, a színpadi megjelenítés problémáit kell említeni. Ez ugyanis az egyetlen színház, amely tudomásul vette, hogy művészi életét „kamaraméretű" színpadokon kell leélnie; ehhez idomította színpadtechnikáját, díszletművészetét. Nem nagyobb színpadokra tervezett díszleteket nyirbál meg, redukál valamifajta kihagyásos módszerrel, hanem eleve ezekre a méretekre tervez, bizonyos rugalmasságot is fenntartva a szűkítés-bővítés szükségszerűségei számára. Mindig és mindenkor emberarányúnak kell lenni ezeknek a színpadképeknek. A monumentalitás esztétikai kategóriája kiesik a hatáslehetőségek közül. Es mégis teljességet, művészi, nem naturalista illúziót kell teremtenie. S mivel kevés elem fér el színpadán, megszokta, hogy csak a jelentőset mutassa meg, s minden lényegtelent elhagyjon. Ezerszámra menő előadásaik során bebizonyosodott, hogy a kevés is mindent jelenthet, ha igaz élet születik meg a színpadon. Az egyszerűségre, az áttekinthetőre kellett törekedniök s a természetes, kézenfekvő megoldások változatosságát kialakítaniuk. Hiszen minden olyan közel van a nézőhöz. A művészi hitel szabályozza a jelmeztervezés és készítés igényeit is. Jó és pontos információkat kell közölni a nézőkkel még a játékos variánsokban is. A hamis módon megfogalmazott külső kételyt ébreszt a tartalom igazságában is. A szemen át is vonzani s nem taszítani kell a frissen csodálkozókat. Megannyi, ma már természetesnek tűnő szabály, megkötés, fantáziamozgósító béklyó. Végül: stílusalakító tényező. Egy olyan színháznak, amely eddigi 45 000 előadásán lényegében azonos szcenikai adottságok között működött, felmutatván színpadain (melyek még csak nem is az ő színpadai) görög tragédiát, Shakespeare-vígjátékot, zenés bohózatokat és operát, sajátos és felismerhető stílusa alakult ki. Az adottságok és követelmények pedig hatással voltak a rendezés sajátos stílusára is. Sokan azt mondhatják: kompromisszumból született. Abból. De melyik stílus összetevő tényezői között nem szerepelnek a megkötő, konkrét adottságok - amelyek, felismerve, alkotói szabadságot biztosítanak, s végül a stílusismeret biztonságát, a sajátos stílust? Jó néhány előadást látva, ilyen viszszatérő vonások tűnnek fel a néző előtt: a konfliktusos, érzelemgazdag, a helyzeteket kiaknázó, kiélező jelenet-beállítások. A jellemek erőteljes kontúrjai, a pszichológiai részletezés háttérbe szorítása (a kamarajelleg ellenére). Világos