Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN 313 értelmezés, az átélhetőség biztosítása, az alakítások „látható" mivolta. Törekvés az aktivitás felkeltésére, az azonosulás megteremtésére, a teljes értékű kapcsolatokra. A közönség-reagálások tervszerű „beépítése", a nézőkkel való „találkozni akarás". - Van veszélye ennek a - talán kivételesen lehet az „extrovert" jelzőt alkalmazni - közönségre irányuló játékmodornak? Természetesen van. S ha kritika éri a színház egy-egy előadását, az rendszerint azért történik, mert ez a kifelé irányultság átlépte a művésziesség mértékét, elszabadult. Hatásos még lehet ugyan, de nem épít, hanem szétzilál, dezorientál. A művészi harc ezért folyik a színházban. Pedig a nagy létszámú együttes maga is vet fel művészi problémákat. Nagyon kevesen vannak ma már, akik a színház alapításakor is tagok voltak, akik az első perctől kezdve járják az országutakat. Útjukat kitüntetések is kísérték: a Kossuth-díj, az érdemes művészség és a sorozatosan elnyert Jászai-díjak. De az együttes nagy tömegei állandóan változtak. Volt legalább ötven rendezőjük, majd ugyanannyi tervezőjük és a szó szoros értelmében megszámlálhatatlan sok színészük. S még csak nem is mind volt színész, a szó szigorúbb, szakmai értelmében. De ők is részt vettek az előadásokon, beleépültek a műsorba, velük együtt élt a színház. Az ő erejükkel és erőtlenségükkel is számolni kellett. Hiszen sohasem volt elég művésze a színháznak; volt amikor még tagja sem. Az első években, amikor a színészek maguk díszítették, építették a színpadot, voltak a jelmezfelelősök, hordták a kelléket. S ugyanakkor: a sofőr is beállt énekelni, majd a díszítők öltöttekjelmezt, s ha nagyon kellett, hát meg is szólaltak. S ha az igazgató még 1973-ban is színészhiányról panaszkodik, akkor aligha lehet számon kérni, hogy a játékstílus nem a pszichológiai realizmus irányában alakult ki, s a rendezés sok esetben a könnyebben megvalósíthatót kérte csak számon szereplőitől. Ez persze nem mentség, csak magyarázat. Magyarázza azokat a nehézségeket, amelyek ebben a nagyon is konkrét történelmi szakaszban, országunk fejlődése és gazdasági teherbíró-képessége szerint, elkerülhetetlenek. S a felelősség legfeljebb ott és akkor emlegethető, ha valami mégis elkerülhető lett volna. A kitűzött cél és a konkrét lehetőségek közötti ellentmondások okozzák a feszültségeket, nem pedig valamiféle konstrukcionális vétkesség. Tények. Például az, hogy egy-egy együttesnek 100-200 előadást kell sorozatban játszani ugyanabból a darabból (ami látszólag kényelmes lehet), de minden este más és más földrajzi helyén az országnak. A kultúrpolitikai cél ezt kívánja s teljesül is vele. De emeli-e a művészi kivitelezés minőségét? Másik tény. Hogy ez a belső ellentmondás feloldható legyen, egy-egy kialakított együttes, amelyet egy adott mű szereposztása képvisel, még egy darabot (gyer-