Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)
Szabó István: A színházak műsora az 1950-es években
SZABÓ ISTVÁN A színházak műsora az 1950-es években Ez a dolgozat főhajtás az államosított magyar színház első színészgenerációja előtt. Tisztelettel gondolok Antal IIa, Bánkuti Magda, Barcza Éva, Birkás Lilián, Iván Margit, Harmath Éva, Komlóssi Teréz, Konkoly Gitta, Körössy Anni, Mátray Mária, Nádassy Anna, Németh Marika, Somorjai Éva, Szakonyi Rózsa, Szendrey Ilona művészetére, akik az ötvenes években eljátszották Stella szerepét Dunajevszkij Szabad szél című operettjében. Az államosított magyar színház első évei A színházak államosítása során 1949-ben Budapesten kilenc színházzal, vidéken pedig hat állandó székhelyű (Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs, Győr, Szolnok-Kecskemét) és két utazó társulattal számoltak. A budapesti színházak más néven, más profillal folytatták tevékenységüket, vidéken azonban Szegedet kivéve, amely már korábban állami színház lett, új helyzetet teremtett az állami szubvenció révén létrejött állandó székhelyű állandó társulatok rendszere. A korábban működő színikerületi rendszerben a társulatok a velük szerződött városok színházát keresték fel, ahol a közönségigénynek megfelelő mennyiségű előadást tartottak. Az állandó társulattal rendelkező színházak feladatul kapták előadásaiknak földrajzi környezetükben való utaztatását, ezt nevezték tájolásnak. A győri színházat például kezdetben Dunántúli Tájszínháznak nevezték el, kifejezve ezzel is a térségre vonatkozó tájolási kötelezettséget. Mivel azonban mindenhova nem juthattak el ezek a színházak, az állam utazó társulatokat is alapított. 1949-1950-ben a Bányász Színház, 1950-195l-ben a Honvéd Színház töltötte be ezt a feladatot, míg 1951 szeptemberében megalakult az Állami Faluszínház, amely aztán Állami Déryné Színház néven évtizedekig több, olykor tíz-tizenkettő társulattal járta a színházzal nem rendelkező településeket. (Hasonló feladatot kapott 1958-tól az Állami Bábszínház is.) A vidéki nagyvárosokban a színházépületeket „elfoglaló" társulatokat már nem lehetett ugyanolyan módon kezelni, sem lekezelni, ahogy korábban a színikerületekért versengő társulatokat minősítették. A várt színvonal-növekedés azonban nem jelentkezett azonnal, a mennyiségi javuláshoz még több időre volt szükség. 1950-ben két és félmillió nézőt jegyzett az akkor induló statisztikai adatgyűjtés. Mivel nem rendelkezünk a korábbi évekből adatokkal, csak sejthető, hogy ez kevesebb lehetett, mint az üzleti szemlélettel és
