Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó István: A színházak műsora az 1950-es években

DIGITÁLIS SZÍNHÁZTÖRTÉNET 29 Capek színművét a győriek Édesanyám címmel játszották a Jókai Színházban, ahol ugyanezt a darabot Fiaim címmel adta a vendéglátó színház társulata. Sarkadi Imre Szeptember című színművét a Madách színházi bemutató után több vidéki színház is műsorra tűzte, közülük a szolnoki előadás volt látható Budapesten. Gorkij Az éjjeli menedékhely című drámáját 1949 óta először Debrecenben mutatták be, ezt hozták a fesztiválra, a Madách Színház bemutatójára Budapesten csak hónapokkal később került sor. Ez egyben azt is eldöntötte, hogy a debreceni Hamlet nem juthatott a pesti közönség elé. A színházakat reprezentáló darabok révén a szakma tájékozódhatott a színvonalról, kritikák jelentek meg minden előadásról, és az előadásokat követő szakmai vitákon is értékelték a látottakat. A rendezvény záró vitáján egyenként foglalkozott a produkciókkal Both Béla is, aki ekkorra már, mint a minisztérium színházi főosztályának vezetője, új minőségében állt a kollégák elé. A vita azonban nem ezért volt érdekes, hanem azért, mert az előadók és a hozzászólók a következő évtizedek szinte minden lényeges színházi problémáját érintették. Az pedig természetes, hogy feledésbe merült, hiszen az ilyen jellegű diskurzus folytatására nemigen volt lehetőség a következő évtizedben. Az 1956-os színházi történéseket vizsgálva jogos a kérdés, hogy a színháznak milyen szerepe volt-van-lehet a társadalmi változások katalizálásában? És ha ilyen szerepvállalásra nemigen képes, akkor annak milyen okai lehetnek? Van-e olyan sajátossága, amely megmagyarázza lomhaságát? A legfontosabb tényezőt a színház bonyolult intézményes kereteiben határozhatjuk meg, szervezeti rendje, üzemszerű működése, szigorú tervszerűsége egyaránt a lassú visszajelzésekre teszi alkalmassá. Ez a színház általános jellemzője, mondhatni társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Az államtól közvetlen anyagi függésben lévő, a politikai szervezetek, közhivatalok által rövid pórázon tartott színházak mozgástere még tovább szűkül, mondhatni minimális. A diktatúra viszonyai között a gondolatszabadság manifesztálódására kevés teret engednek a központosított irányítási-döntési mechanizmusok, általánossá lesz az egyéni kezdeményezések megvalósításának, egyáltalán megvitatásának elfojtása. Még ha lenne is alternatív gondolat vagy művészi szándék, az nem intézményesülhet, ezért a színház nem tud tömegbefolyást elérni, kimondhatjuk, hogy az épület falain messze túlmutató társadalmi hatást kifejteni általában képtelen. Kivéve azt a helyzetet, amikor az aktuális társadalmi történésekre véletlenül gyorsan, vagyis egyidejűleg tud reagálni. Ilyenkor felerősíti a politikai mondandókat, agitál, lázít, érzelmileg megerősít, ám ugyanígy eszköz lehet kanalizálni az indulatot, levezetni a feszültséget.