Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)
Németh Éva: A színészfotók emlékezete
DIGITÁLIS SZÍNLIÁZTÖRTÉNET 131 Kacsoh Pongrác: János vitéz. Kovács József (Kukorica Jancsi) és Oszvald Marika (lluska). Fővárosi Operettszínház, 1979. november 17. Rendezte: Vámos László. Pólya Zoltán felvétele zelebb van a reprezentáció eredetéhez és hideglelős rémületéhez. A fotó irrealista játékot folytat a technikával és a maga abszolút szétdarabolásával, abszolút mozdulatlanságával, csendjével, a mozgás és a szín fenomenológiai redukciójával maga a legtisztább és legmesterségesebb kép. Nem szép, rosszabb annál. Ilyeténképpen a tárgy rangjára emelkedik." 3 A „talált fotó" lényege, hogy túlmutat önmagán. 4 A színháztörténeti dokumentumokként őrzött színészfotók esetében azonban a képről mint önmagára vonatkozó jelenségről beszélhetünk. A fotós ebben az esetben a verbalitással szembeni tulajdonságokat igyekszik kihangsúlyozni. A szerzői szándék világos. A kép szemben a szöveges dokumentumokkal egyszerre és egyidejűleg áll a kutató rendelkezésére. Nemcsak kiegészítése az olvasatnak, hanem sűrítése is. A fotó fejlődéstörténetében bekövetkezett népszerűsége nem a technikai tökéletesedésének köszönhető, hanem annak, hogy egyre szélesebb társadalmi rétegeket érintett. A 19-20. század fordulóján a korszak igényéből született sajátos termék volt a színész-fotó. A színészek, rendezők, színházigazgatók mindent megtettek a feledés ellen, de a színház lényegét nehezen tudták szavakba foglalni. A színházi fotókon beállított jeleneteket sem ugyanilyen formában látta a korszak közönsége. A fényképezés technikája a 20. század közepéig nem tette lehetővé a színpadi fényképezést. Eleinte a fotográfusok műtermeiben készültek a színészek szerepes képei. Később már a színpadon, díszletek között, de ott is beállították a legfontosabb jeleneteket. Az első felvételeken a színészek egyedül szerepeltek. A póz nemcsak a fotográfia kezdeteire voltjellemző, a színházi fotózásban is fontos szerepe volt. Ehhez hasonló jellemző jelenség a retusálás megjelenése, vagyis a „megszépítés". A maszknak teátrális gyakorlata van a retusálás folyamatában. Ahogy a festmény a művészettörténetet hamisítja, a fotó a valóságot.
