Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Németh Éva: A színészfotók emlékezete

132 NÉMETH ÉVA: A SZÍNÉSZFOTÓK EMLÉKEZETE Kacsoh Pongrác: János vitéz. Kővári Judit (lluska) és Céczi József (Kukorica Jancsi). Békés Megyei Jókai Színház, 1982. október 29. Rendezte: Udvaros Béla. Ilovszky Béla felvétele A digitális fotóadatbázisok újabb kutatási lehetőséget adnak a színháztörténészeknek. Ha a 20. század a képek kora, a 21. századot nyugodtan nevezhetjük a digitalizálás századának. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet digitális fotóarchívuma számos kutatási lehetőség előtt nyitott új utat. Egyjellegzetes színházi jelenet kiválasztásával pillanatok alatt „képet" kaphatunk a darabnak, a szerepeknek és a színészeknek koronkénti megítéléséről. Történeti, társadalmi és kultúrantropológiai következtetéseket vonhatunk le a fotók összehasonlításával. A képek most már nem tárgyakként jelentősek a számunkra - értelemalkotó jelentőségüket kell vizsgálnunk. Keressünk rá a színháztörténeti fotótár digitális gyűjteményében a János vitéz című előadásra! Az eredményként felsorolt magyarországi bemutatók fotóit időrendben téve rekonstruálhatjuk a színészi játékot, a rendezői stílust és a szcenikai megvalósítást. Közvetve pedig le tudjuk olvasni a fotókról a színészek társadalmi megítélését, a közönség ízlésvilágát. Ha megnézzük a János vitéz 1904-es megrendezett ősbemutatójáról készített fotókat, akkor feltűnik, hogy a Kukorica Jancsit alakító Fedák Sári mozdulatképe statikusabb, mint Medgyaszay Vilmáé. Fedák inkább a fényképésznek pózolt, kiesett a szerepből. Kinéz a képből, a fényképésznek játszik, nem tart kontaktust partnerével. Magát alakítja, nem a szerepét. Ezzel szemben Medgyaszay Vilma képes Iluskáról képet adni. Mit jelent ez a kép egy mai szemlélő számára, akinek Fedák Sári neve már nem mond szinte semmit? A kibontakozó sztárkultusz jeleiként kell értékelnünk a magyar színháztörténet aranykorának kezdetén megjelenő színházi képeket, ezeken a téma középpontjában az aktuális színésznői ideál állt. A19. század végére a színházi közönség már nem elégedett meg azzal, hogy a művészet csak a színpadon lássa. Érdekelte minden magánéleti esemény: házasság, válás, gyerekszülés és szerelem. Ehhez viszont elengedhetetlenné váltak a jól megkomponált fotók. Az első színházi