Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Nagy András: Történetet írni

10 NAGY ANDRÁS: TÖRTÉNETET ÍRNI keljünk, hanem leírjunk,

5 s az egyetlen kritérium, aminek meg akarunk felelni, a hitelesség - pontosság - legyen. És itt érzékelhettük azt is, hogy ami sokszor szinte „átoknak" tűnik a mi intézményünk számára, az egyszerre „áldássá" válik: a színháztörténeti múzeumban őrzött gyűjteménytípusok sokfélesége, amelyek mégiscsak ugyanarra az eseményre - esemény-sorozatra - vonatkoznak. Akárcsak a tárgyak megragadhatatlansága, illetve az esztétikai emlékezet „hermafroditizmusa", kiváltképp a történelemmel olyannyira átitatott időben, mint az elmúlt évtizedek. Mert mindez végső soron annak a rendszernek a felépítését sugallta, amely kívül van emlékezeten és ítéleten, leíró, de őrzi a személyes mozzanatokat, dinamikusan fejleszthető és korrigálható, és „felel" mindazokra a kérdésekre, amelyekkel hozzá fordulunk. Az informatikai gondolkodásmód és fejlesztés a maga virtuális világával, végtelen és kifinomult dinamizmusával, kapcsolódási pontjainak sokféleségével, transzparenciáival és interaktivitásával szinte egyedüli lehetőségként kínálkozott a színháztörténet világának magába fogadására és megmutatására. Ennek hagyományai tehát - és ezt fontos elmondani - intézményünkben már léteztek.

6 Sőt: a digitális „ősidőkben", amikor még csak kevesen sejtették, hogy merről nyílik technikai és teoretikus út a jövőbe, a Krisztina körúton már bekapcsolódtak efféle programokba. És az eltelt évtizedekben, amint lehetőség nyílott rá, folytatódott ez a munka - aminek léptékváltását éppen a Jedlik Ányos pályázat tette lehetővé. És ennek nyomán egyszerre csakugyan egyetlen kontinuumként mutatkozott meg az elmúlt hatvan esztendő, s hogy ebben például a Bánk bán miként is „él még", az néhány kattintással megtudható. És nem csak a történetírói szándékot szolgálja ez a rendszer, de a korszerű múzeumi gondolkodás számára is nélkülözhetetlen a virtuális tér és az informatikai távlat. S ezt akkor kellett felismerni, amikor olyan múzeumokkal kerültünk dialógikus kapcsolatba, amelyek „tárgyai" a színielőadásoknál könynyebben vitrinbe tehetők: legyen az szörnyeteg vagy festmény.

7 Számunkra pedig szinte létszükséglet volna, hogy egyszerre lehessen megmutatni megannyi aspektusát annak, ami egyébként - a függöny legördülése után - megmutathatatlan. S míg mi tanultuk ebből a legtöbbet, a hozzánk fordulóknak - oktatási feladataink teljesítése során - el tudtuk mondani tanulságainkat, s a színháztörténet tanulmányozását újraértelmezte és pontosabban határozta meg az a rendszer, ami az elmúlt időben létrejött. Aminek haszonélvezője még minden színházon inneni és színházon túli kolléga: kritikustól dramaturgig,