Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig

Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok A Huszonötödik Színház nagy sikerű önálló estekkel, monodrámákkal mutatkozott be, majd az amatőr mozgalomból megismert kollektív színház szellemében megpróbálta a konvencionális színház nyelvét megújítani. Ebben a munkában nagy szerepet vállalt a főrendező Szigeti Károly és a társulathoz szerződött rendezők: Szőke István, Iglódi István. A társulat működése számos nehézségbe ütközött. A színházi szakma képviselői ferde szemmel nézték a különös színházalapítást. Az 1970-es években egyedül a Huszonötödik Színház előadásaiban jelentkeztek világszínházi törekvések a magyar színházak közül. Majoros József jó néhány év távlatából mégis a világnézeti mondanivaló agitatív erejét tartotta a színház fő vonzerejének. Ezt a megállapítását Hernádi Gyula gondolataival támasztotta alá: „Sokan azt mondják, a Huszonötödik Színházban folyton mozognak, táncolnak, jönnek-mennek a színészek. így igaz. A forradalomban is folyton mozognak, táncolnak, jönnek-mennek az emberek. Csakhogy közben mást is tesznek. Átalakítják a világukat." Majd így folytatta: „Hernádi Gyula mondatai lényegrelátó tömörséggel érzékeltetik a Huszonötödik Színház művészi törekvéseinek természetét és irányát. Hiszen a színpadi dialógusok jelentéstartalmát ebben a színházban a csoportos mozgások különféle variánsai, a népi folklór elemeiből építkező koreográfiája hangsúlyozza, értelmezi: a szilaj táncot, fölzaklató éneket, vásári harsányságot, pantomimikus mozgást és bábjátékos figurativitást magába sűrítő ensemble teljesítmény rendkívüli összpontosítással és nyílt szándékossággal törekszik a közönség aktivizálására, teljes emberi részvételére apellál, állásfoglalását igényli."

4 Berek Kati önálló előadásai és Haumann Péter Szókratész védőbeszéde (1970) című monodrámája mellett különösen a Jancsó-Hernádi-produkciók (Fényes szelek, 1971; Vörös zsoltár, 1973) és a Gyurkó-bemutatók CSzerelmem, Elektra, 1972; A búsképű lovag Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű halála, 1973; Kömíves Kelemenné balladája, 1975) nyűgözték le a kritikusokat. Követendő példaként állították a színészek felfokozott, dinamikus testi és szellemi jelenlétét, csapatszellemüket, összeforrottságukat. Az előadásokról készült beszámolókban fel-felbukkant a kegyetlen színház vagy a rituális/szertartásszínház Magyarországon ekkor jórészt még ismeretlen fogalma. Ugyanakkor keményen bírálták is az együttest, mert a színészek „játéka" nem volt azonos színvonalú; s amiatt is kifejezték aggodalmukat, hogy a hasonló feladatok a művészeket egyetlen gesztusrendszer börtönébe zárják. 311