Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Czékmány Anna: Múltnak kútja. A kortárs történettudomány szempontjai és az 1956-os forradalom és szabadságharc

Czékmány Anna: Múltnak kútja szubjektum és a jelentések fenomenológiája), az infinitív jelen gondolata (és nem annak felülvezérlése a konceptuális jövőből a múlt lényegében), íme, számomra úgy túnik, ezt javasolja nekünk Deleuze, hogy felbontsuk azt a hármas elnyomást, mely alatt az esemény mind a mai napig tartva van." Vö.: Michel Foucault: Theatrum philosophicum. Critique, 1970/282. 2

3 Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Bp., 2000; Michel Foucault: Én Pierre Riviere, aki megöltem anyámat, húgomat és öcsémet... Bp., 2001.; Michel Foucault: A szexualitás történet. 3. Bp., 2001. 2

4 Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez, i. m. 147-157. 2

5 Olyan társadalmakat, kultúrákat értünk e gyűjtőfogalom alatt, melyek egyik legalapvetőbb, így a rítusok szerkezetét, gyakoriságát is meghatározó vonása, hogy még nem jelent meg az írásbeliség. Vö.: Victor Turner: From ritual to Theatre: The human seriousness of play. New York, 1984. 2

6 Michel de Certeau: Az írás és a történelem. In: A történelem anyaga, i. m. 100. 2

7 Michel de Certeau: Az írás és a történelem. In: A történelem anyaga, i. m. 101. 2

8 Michel de Certeau: Az írás és a történelem. In: A történelem anyaga, i. m. 102. 2

9 Haydn White: Figural Realism. Studies the Mimesis Effect, i. m. 24. 3

0 A fordítás a XX. században, a nyelvi kérdések felszínre kerülésének köszönhetően, került a filozófiai és irodalomelméleti érdeklődés középpontjába. Lásd: Martin Heidegger: Útban a nyelvhez. Bp., 1991. Barthes említi, hogy a diskurzus ideje, még ha lineáris is, konfrontálódik a történet idejével, hiszen kitérőket, megszakításokat, sűrítéseket alkalmaz. „A diskurzus célja úgy tűnik éppen az, hogy elmélyítse ezt az időt..." Barthes tanulmányában kitér a történetírói perspektíva, pontosabban a történetírói én szövegszervező erejére és mechanizmusára, illetve adott esetekben teleológiai funkciójára. A történeti szövegek egy része, hasonlóan a realista fiktív szövegekhez rendelkezik egyfajta referenciális illúzióval, mely szerint az elbeszélői én kiiktatásával kvázi maga az esemény beszél, tehát a történet és a diskurzus lényegében egybeesik, de természetesen nem az egyidejűség értelmében, mivel az támadná a diskurzus linearitását és explicitté tenné a történelmi szöveg paragrammatizmusát. Ezen szövegek mintegy felszámolják, pontosabban felszámolni vélik az én jeleit a textusban. Barthes véleménye szerint azonban ezek a diskurzusok pont hiányukban vagy kialakított „személytelenségükben" árulkodóak, ezek a hiányok a rendszerező, retorikailag meghatározó és szervező „én" nyomai és helyei. Lásd: Roland Barthes: A történelem diskurzusa. In: A történelem anyaga, i. m. 89. 3

2 A játékosság fogalma fajsúlytalannak vagy egyenesen méltatlannak tűnik, amikor a történelmi traumák kapcsán használom. Azonban a szó nem elsődleges mindennapi értelmében, mely elsősorban a felelőtlenség képzetét társítja a fogalomhoz, szerepel ebben a kontextusban. Elsősorban a Jacques Derrida által körvonalazott jelentéstartomány az, 253