Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Fikció és történelem

Fikció és történelem lensége miatt nagyon sok fontos irategyüttes lappang. Egyszerű, mégis megdöbbentő példát hozok e jogvesztéses állapot mechanizmusára. A laktanyákban minden rendkívüli eseményről jegyzőkönyvet kellett felvenni, például egy fegyver véletlen elsüléséről. Mondanom sem kell, hogy 1956 októberében csupa „rendellenes" dolog történt, melyekről szorgalmasan gyártották is az illetékesek a papírokat. Ezekből egy sem került elő. Másik példa az iratok eltűnésére: amikor a szovjet fegyveresek bevonultak az országba, nemcsak a forradalmárok, hanem az iratok ellen is támadást intéztek, hiszen tudni akarták, hogy mi történt Magyarországon. (Megjegyezném, hogy a szovjet szerepvállalásra vonatkozó valamennyi orosz feljegyzést, dokumentumot még mindig nem tudjuk vizsgálni.) Összességében tehát azt mondhatnám, hogy törvényi, politikai akadályok már nincsenek a kutatás előtt, mégis sok a fehér folt. GAJDÓ TAMÁS: A félmúlt eseményrekonstrukció egyik nehézsége lehet, hogy számunkra, a jelen számára, ismerős tereken játszódtak le az események. Kérdezem elsősorban Gyáni Gábortól: hogyan módosult az utca és a város képe a forradalom alatt, milyen előzményekhez nyúlt vissza a revolúció „térhasználata", és milyen emlékeket hagyott hátra? GYÁNI GÁBOR: Nyilván nem a békés időszakhoz kell viszonyítani. A 19. században, tulajdonképpen az 1870-es évek végétől egészen 1918-ig megszokott dolog volt, hogy a tömeg az utcára vonult és kisajátította azt. Nem volt ritka, hogy százezer ember mozdult meg egyszerre. Villamosokat fordítottak fel, és végül a sorkatonaságot kellett bevetni. Előfordult, hogy többen meg is haltak. A kollektív erőszak, mondhatjuk, hozzátartozik a modern metropolisokhoz. Gondoljunk az általános választójog megszerzése miatt kirobbant tüntetésekre vagy a feminista mozgalomra. Általános volt, hogy a tömeg és a karhatalom konfrontálódott a városok terében. Miután a követeléseket fokozatosan teljesítették, abbamaradtak a véres tüntetések, elszokott tőlük a világ. Magyarországon meghatározó az 1848-as forradalom és szabadságharc élménye és hagyománya. Tömegben lenni, valami jónak vélelmezett ügyért kiállni és harcolni - hihetetlen kollektív élmény. Két generáció számára vált elementáris, meghatározó tapasztalattá az 1848-as forradalom, hiszen szemben 1956-tal, mesélhető volt; így mély, kollektív emlékezete keletkezett. Továbbörökítették - hiszen tudjuk, a traumák éppúgy örökíthetőek. 1956 elementaritását részben az 1848-as hagyományhoz való kapcsolódása adta, részben pedig egy új tapasztalat: a hatalom által megkínzott, elnyomott 12