Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Fikció és történelem

Fikció és történelem népcsoportok egyszeriben kisajátították az utcát. Az utca hirtelen személyes térré változott. Többé már nem az a köztér volt, ahol munkába igyekeztek, hivatali ügyeket intéztek, állampolgárként viselkedtek, hanem az ő saját, enteriőrizálódott terükké vált. Szimbolikus akciósorokkal kisajátították az addig csak funkcionálisan használt tereket. A kérdés arra is vonatkozott, hogy hogyan emlékszünk ezekre az eseményekre. Igaz, nem 1956-os, de tökéletesen helytálló a forradalom eseményeivel kapcsolatban is a következő példa. A budai várból 1944-ben lezajlott kitörés szó szerint mészárszékké változtatta a város érintett részét. Az emberek pedig járnak nap mint nap arrafelé, a munkahelyükre és egyéb dolgaik után, és nincs tábla, emlékmű, nyom, amely jelezné számukra a hely, a tér történetét. A történésznek az a funkciója, hogy megírja ezeket az eseményeket, hogy jól írja meg őket, mindazt tehát, amiben emberéletek tömege érintve volt. 1956 esetében is felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet kialakítani az emlékezet tereit. Az évfordulókra koncentrálunk, de miért nem lehet jelenvalóvá tenni, nemcsak rituálisan, alkalmanként, hanem permanensen a forradalom emlékezetét? HANÁK GÁBOR: Úgy érzem, hogy az emlékezetről, emlékezésről és annak lehetőségéről szólva szót kell ejteni a forradalom alatt készült és a csekély számban fennmaradt mozgóképekről és hanganyagokról. E dokumentumok között az iratokhoz nem mérhető nagy pusztítás történt. Egyetlen kocka nem maradt például abból a hangosfilmből, melyet az események alatt Illés György a Parlamentben forgatott. Hihetetlen mennyiségű anyagot az operatőrök semmisítettek meg. Az így történt című szégyenletes, ál-dokumentumfilm elkészítéséhez pedig szinte minden anyagot megvásároltak szerte a világban. Azóta nemigen kerültek elő újabb kópiák. Problémát jelent az is, hogy a felvételek készítői gyakran ismeretlenek, az anyagokat így azonosítani sem tudjuk. Hihetetlenül fontos és nagy feladat lenne a meglévő fotó- és filmanyagot összeilleszteni, s ebből rekonstruálni, hogy mit tudtak és mit nem az emberek 1956 októberében és novemberében. Bemutatni, hogyan hullámzott a tömeg, hogyan élt ezekben a filmekben és hangokban. Igazat adok Gyáni Gábornak abban, hogy nem volt mesélés. A diktatúra, a kitörlés éveiben hosszú évtizedekig 56 tabunak számított, ezért nekünk kell most újjáépíteni, újrateremteni a történetet, történelmet. SIPOS BALÁZS: Súlyos módszertani problémát vet fel az a szándék, mely a fennmaradt források alapján a múltbeli tudás rekonstrukciójára törekszik. 13