P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

P. Müller Péter: így (is) kezdődött

ÍGY (IS) KEZDŐDÖTT A harminckilenc éves Ibsen már alaposan ismeri a jól megcsinált színdarabok technikáját - hiszen egy évtizeden át ilyeneket rendezett Skandináviában - de anarchizmusa és társadalomkritikai hevülete ekkor még nem engedi meg, hogy ezt a technikát saját drámaművészetében is alkalmazza. Az életművét uraló spekulatív, didaktikus és pedagógiai jelleg ekkor még epizodikus költői monstrumok. alkotóelemeként rejtőzködik. Semmi sem fedi el azonban a nárcisztikus egót, amely akkori darabjainak poétikáját és kompozícióját szervezi. „A magam analizálása Peer Gyntnek. (...) sok vonását hozta napvilágra"- írja egy helyütt. A kanalizálatlan érzelmeket ekkor még a versforma zabolázza. A poétikus dramaturgia, az alkotói gigantománia közvetlen megnyilatkozása színháziatlan struktúrák létrejöttét, költői életképek epikus füzérét eredményezi. A verselés kínálta formai eszközrendszer rövidesen már nem elégíti ki a szerzőt; a Peer Gyntöf követően nem ír több költői darabot, s hamarosan lesújtó véleménnyel lesz a saját első alkotói korszakát is jellemző verses darabokról. Ezt írja: „A verses forma rengeteg kárt okozott a színházművészetnek... A verses formának a közeljövő drámairodalmában aligha juthat említésre méltó szerep; az írói mondanivaló bizonyára nemfér majd meg vele. Ezért el kell pusztulnia. "Amikor így vélekedik, addigra már kidolgozta azt a klasszicizáló formát, amely a drámaiatlan, unalmas polgári életvalóságot feltupírozó társalgási dráma eszközrendszerét az antik, görög tragédia egyik típusával (az Oidipusz király gnosztikus jellegével) elegyíti. A hol csikorogva, hol olajozottan működő dramaturgiai gépezet már elég szoros abroncs ahhoz, hogy a hömpölygő társadalomkritikai és önmarcangoló indulatoknak formát és kötöttséget adjon, s ekkor már avulttá és kártékonnyá lehet minősíteni a verset. Egy irodalomtörténeti értékelés szerint „...a modern dráma történetének legfontosabb eseménye az, hogy Ibsen a Peer Gynt után elvetette a versesformát, annak érdekében, hogy prózai darabokat írjon kora problémáiról". A dramaturgiával összefüggésben érdemel említést Csehov véleménye, aki Ibsent nem tartotta drámaírónak. A norvég szerző műveiben ugyanis a drámaiság nem organikusan, nem az életanyagból következően adott, hanem különböző machinációkon át, mesterséges és mesterkélt technikák alkalmazása révén áll elő, s a masinériát Ibsennek sohasem sikerül tökéletesen elrejtenie. Csehov a túlbonyolított, spekulatív ibseni dramaturgiát hamisnak és színpadiatlannak tekintette. Életútjának, felén, amikor a Peer Gyntöí írja, s amikor ugyanannyi év áll mögötte, mint előtte, Ibsen még az „Én" drámáját szcenírozza. A fölnagyított ego árnyékában eltörpülő környezetrajz és társadalomkép jelzi azt az utat, 7