P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Galgóczi Krisztina: A testbe zárt szavak - Mítosz, trauma és terápia Ibsen Hedda Gabierében
A testbe zárt szavak A korrekció kudarca és a kéziratügy Ha isten lennék, megtenném neki azt, amit Poszeidon tett meg egy nimfával; férfivá változtatnám 6 3 A korrekciós kísérlet azonban kudarcot vallott, s helyette az eredeti konstelláció ismétlődött meg abban az értelemben, hogy Lövborg dionüszoszi hajlamai, melyek egyrészt persze vonzóak Hedda számára, újra felülkerekedtek, s ő az apollói mértékletességet és szellemiséget sutba dobva (lásd a kézirat elvesztése), újra Diana kisasszony budoárjában kötött ki. Hedda ezt a viselkedést önmagához hűen, most is ugyanúgy elutasítja, mint a múltban tette. A valóság, a test esendősége, s a férfi állhatatosságának hiánya újra közéjük tolakodott. Ám Hedda már erőt merített pusztán abból is, hogy kizökkent rettenetes apátiájából, amit a Tesmannal töltött hat hónapi összezártság, s a hazaérkezés sokkja váltott ki belőle, s kezébe akarja venni sorsát. Kihasználva a véletlen hozta lehetőséget, most egy újabb kísérletbe fog. A kézirat elégetésének rituális aktusa a másik kritikus pont a darabban, melynek olvasata kihat az egész mű értelmezésére. Az első felvonástól kezdve fokozatosan épül fel a könyv és a gyerek, az ember szellemi és biológiai produktumának megfeleltetése. Már az első felvonásban megteremtődik a behelyettesítés lehetősége azzal, hogy Tesman többször is könyvekre gondol, amikor Julie néni a család gyarapodásáról faggatja („ha ilyen ütemben fog gyarapodni a könyvtáram" 6 4 akkor szükség lesz arra a két szobára). Az egymásra vetítés folytatódik Heddánál is, aki ugyanúgy irtózik a könyvektől - legyenek azok Tesman szakkönyvei, vagy Lövborg remekműve -, mint a testében hordott gyerektől. Az ekvivalenciát végül maga Lövborg teremti meg, amikor a kézirat elvesztéséről, mint a közös gyerek felelőtlen elhagyásáról számol be Heddának és Elvstednének. így amikor Hedda a harmadik felvonás végén a kézirat elégetésekor azt ismételgeti, hogy: Most elégetem a gyerekedet, Thea... [...] A te és Ejlert Lövborg gyerekét. [...] Elégetem... Elégetem a gyereket. 6 5 akkor nem olyan nehéz saját gyerekének szimbolikus elpusztítására asszociálni. Ez az aktus már előrevetíti a darab végét, ahol mégiscsak, mint terhes nő követ el öngyilkosságot egy olyan pillanatban, amikor férje egy másik nővel egy könyvet próbál újra életre kelteni, az ő íróasztalánál, sőt mi több, férje akár egész életét is képes lenne erre a hirtelen kínálkozó feladatra áldozni. Tesmantól ugyanis éppen olyan távol áll a kreativitás, a férfias produktum létrehozása, mint Heddától a biológiai. Talán ez az ő rejtélyes egymásra találásuk kulcsa. Ezért 6 3 Kierkegaard: Vagy-vagy, 563. 6 4 Uo. 303. 6 5 Uo. 371. 59
