P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)
Rosner Krisztina: Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben
Színészképzési módszerek a századforduló évtizedeiben hetőnek, sőt megjelenítendőnek tartja, mint például a tétovázást. A színpadi halál sablonja a többihez hasonló, pontosan rögzített és meglehetősen látványos mozgássort ír le. Ezt a sablont - terjedelme ellenére - fontosnak tartom szó szerint, teljes egészében ismertetni. Ennek két oka van: egyrészt a színpadi halál megjelenítésének ismertetése, másrészt a sablonok általános jellemzőinek illusztrálása. Jól kivehető a koreografikus írásmód, a mimika visszafogott szerepe és a sablonok összekapcsolásának lehetősége. „Halál. Ha a halált egy karosszékben akarjuk eljátszani s ha oda mások vezetnek is, a lábikráknak akkor is előbb meg kell győződni arról, hogy hol van a szék két oldala. Ha segítség nélkül akarunk a székbe jutni, akkor a 78. sablon (összeesés, székbe) szabályai szerint tehetjük ezt, azzal a különbséggel, hogy a szabadon lévő egyik kar most nem a mellet, nem a szívet markolja, hanem a torkot fogja, mintegy jelezvén, hogy a levegőliiány küszöbön van. A székbe esve, a fulladó beszéd közben, két karra támaszkodva próbálhatunk kiegyenesedni, mintegy levegő után kapkodva, élni akarva s e helyzetben az erő fokozatosan elfogyván, ülve eshetünk össze. A kezek, a test s a fej egyszerre vesztik el az akaraterőt s bizonyos összhangban egyszerre hanyatlanak alá. A fej eshetik jobbra, balra, előre és hátra. Legajánlatosabb a fejnek előre való ejtése, hogy az arc és a szemek borzasztósága elkerülhető legyen. Nem szól ez természetesen azokra az esetekre, melyeknél a művész a halál reálizmusát [sic!] stilizálhatja és számtalan poétikus formában megszépítheti." 3 1 Látható, hogy a megformálás erősen eltér Egressyétől: ez a sablon a testi összeomlás megjelenítését hangsúlyozza. Solymossy ugyan megengedi a stilizáció lehetőségét, de csak bizonyos esetekben; az esetek többségében a sablont tartja követendőnek. A fenti példa jól illusztrálja a magyar színjátszás stílusváltását: míg Egressy relatív (!) realizmusa csak a romantikán belül, illetve ahhoz képest értelmezhető, Solymossy sablonjában az agónia pozitivista, objektív deskripciója jelenik meg, amely szigorúan csak a testre koncentrál. Mintha éppen ezekre a sorokra reflektálna Sztanyiszlavszkij az iparos színészt ostorozván, aki csak az üres konvenciókat reprodukálja: „A halált a mellre szorított kéz és az ingnyak feltépése [jelzi] (a kontár kétféle halált ismer: a szívszélhűdést és az asztmás fulladást)." 3 2 Másik észrevételem „az arc és a szemek borzasztóságával" kapcsolatos. Solymossy a mimikát láthatólag beemelte rendszerébe, ennél jobban azonban nem hangsúlyozza az arcbeszédet: az egyes sablonok ismertetésénél ugyan néhány 3 1 Solymossy, 34. 3 2 Sztanyiszlavszkij: A színész és a rendező művészete, in: Gabnai, 63. 259
